Az elmúlt időszakban a Niš városában történt események irányították rá a figyelmet a közlekedés-biztonsági kérdésekre. Mintegy három hete egy 12 éves gyerek és egy 48 éves férfi halt meg, amikor az egyik sugárúton sétálva egy személygépkocsi hajtott nekik – és ez csak az egyik szörnyű tragédia volt az elmúlt időszakból, az elmúlt évekből, amelyben a gyalogosok közül kerültek ki az áldozatok. Az említett eset után a helyiek tüntetést szerveztek, kérve az illetékes szervek lépését, illetve a felelősség vállalását. A reakció meg is érkezett, január 11-én leváltották a niši közlekedési rendőrség vezetőjét, ami ugyanakkor csak részlegesen jelentett választ a tüntetők felvetéseire, hiszen utóbbiak az általános közlekedési biztonságra, a zsúfoltságra és a levegő minőségére is fel kívánták hívni a figyelmet.
Közel tíz éve vezetek, és körülbelül a jogosítványom megszerzésével esik egybe az időpont, amikor megvettem első országúti kerékpáromat. Azóta is bicajozom, emellett sétálni is szeretek, így több oldalról van rálátásom a közlekedés kérdéseire. Épp ezért, számomra nyilvánvaló, hogy a közlekedésben részt vevő személyek egyenlő értékűek, függetlenül attól, hogy motoros járművel, kerékpárral vagy ezek nélkül vesznek részt ebben a bonyolult rendszerben. A tapasztalat azonban az, hogy a legtöbben – nem ítélkezem, csak valószínűsítem – nem így gondolkodnak: valamiféle erőrangsort vélnek megjelenni abban a tényezőben, hogy ki mivel közlekedik. Ebből a szempontból a kerékpáros-tapasztalataim a legmeghatározóbbak: forgalmas utakon nem telik el negyed óra, hogy ne szaladjon fel a vérnyomásom attól, hogy egy gépkocsi visszapillantója nagyjából harminc centire – kb. 110-zel – elsuhan bal könyököm mellett. Megszámlálhatatlan alkalommal kerültem olyan „ollóba”, amikor a hátam mögül érkező autó nyilvánvalóan – de előre látva a helyzetet, mégsem lassítva – úgy kezd előzésbe, hogy másodpercekkel később a szemből jövő is hajszálpontosan velem egy vonalba ér majd – én meg centizhetem a távolságot a könyököm elkaszálása és a szaltó, valamint a fűre való lesodródás és bukás között.
Egy kis kitérő. Van egy profi kerékpáros ismerősöm, aki egy olasz csapatnál teker, és az edzései nagy részét is ott teljesíti. Az egyik első, nyilvánvaló kérdésem természetesen az volt hozzá, milyenek ott a közlekedési viszonyok, mennyire érzi magát biztonságban a kerékpáron. Megdöbbentem, amikor azt a választ kaptam: Szerbiában viszonylag nyugodtak lehetünk, az olaszországi sofőrök „őrültek”, kevesebb helyet hagynak (?!) a kerékpáros előzésénél stb. Létezik tehát az a viszonylat, amelyben jól állunk.
Külön kérdés a kocsi-kocsi „párbaj”. Sokan ebből is presztízskérdést csinálnak, amely olyan formákban jut kifejeződésre, hogy például egy keskenyebb úton kinek kell jobban félrehúzódnia a találkozáskor, „kiugorhat-e” az elsőbbséget adó jármű a másik elé, amikor rendes körülmények között várnia kellene stb. Sokszor láttam olyan esetet, amikor egy dzsip vezetése lényegesen több elsőséget jelentett a sofőrnek, mint a környező, forgalmat szabályozó táblák…
Végső soron a kérdés az, hogy a közlekedésben részt vevő személy egyenértékű „másikat” lát-e a vele egy térben közlekedőben. Ebből a szempontból (is) a gyalogosok a legvédtelenebbek, hiszen, ha rájuk nem így tekint egy gépkocsivezető („majd félremegy” stb.), időről időre a nišihez hasonló tragédiák történhetnek meg. Nyilvánvaló, már-már közhelyszámba megy, hogy hatalmas arányban csökkennének a szörnyű balesetek, ha az okozók belátnák ezeket az egyszerű következtetéseket. Csakhogy arról sem feledkezhetünk meg, hogy a tragédiát okozó fél viselkedése mögött is lehetnek olyan tényezők, amelyek nem az ő mulasztásából fakadnak – ám ez a gondolatkísérlet már egy társadalomkritikai szintet is bevonna a kérdéskörbe.
