A Szerbiai Statisztikai Hivatal januári kimutatása szerint 2019-hez képest az elmúlt évben 2,8 százalékkal, azaz szám szerint 1791-gyel csökkent a születések, ugyanakkor 13,9 százalékkal nőtt az elhalálozások száma. Országunk népességfogyása évek óta tartó folyamat, a családalapítás pszichikai és szociális háttértényezői rendkívül összetettek. Azt hinnénk, a gyermekvállalási hajlandóságot egyedül a gazdasági helyzet és az ebből fakadó megélhetési elvándorlás hátráltatja, az igazság azonban az, hogy – paradox módon – a felsőfokú oktatás elérhetősége, és a magasabb iskolai végzettség kifejezetten negatív kapcsolatban áll a megszületendő gyerekek számával. A centralizációnak, a falvak eltűnésének következtében egyre több fiatal nő dönt a karrierépítés mellett, így a családalapítás háttérbe szorul, a nők többnyire már csak harmincas éveikhez közeledve, vagy még később vállalnak először gyereket, s ez túlnyomórészt meghatározza a folytatást is. A munkaerőpiacon tapasztalható verseny és bizonytalanság mellett a klasszikus anyaszerep eltűnik, az otthon és a munkahely kettős, egymással ellentétes elvárásai tovább bonyolítják a gyermekvállalás egyébként sem egyszerű kérdését. A feszített tempó még inkább kiszolgáltatott helyzetbe sodorja a nőket, a magánvállalatok feltételei egyenesen elrettenthetik a pályakezdő fiatalokat a családtervezéstől. A munkaadók – kiváltképp a magánszektorban – gyakorta nem nézik jó szemmel, ha újdonsült munkatársuk a gyermekvállalás gondolatával kérkedik, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a munkatársak se túl elnézőek ilyen esetben. Nem ritka, hogy a munkaadó már az állásinterjú során érdeklődik a nő családalapítási terveiről, és az sem, ha emiatt az érintett hátrányos megkülönböztetésben részesül a gyermeket nem tervezőkkel szemben – sokan épp emiatt kedvezőtlenebbnek ítélik meg saját helyzetüket gyermektelen társaikénál, és épp emiatt mondanak le a további gyermekáldás lehetőségéről.
A családalapítás előtt álló fiatal párok zöme tart a gyermekáldással járó kiadásoktól is, hiszen már a várandósság és baba megszületésének időszaka is megterheli a családi kasszát, a csemete felnevelésének folyamata pedig hatalmas anyagi terhet ró a szülőkre. A családtámogatásról szóló hazai törvény 2018-as módosítása a juttatások tekintetében ugyan előrelépést hozott (az elsőszülött után járó 39 ezer dinárt 100 ezerre növelték, emellett a második, a harmadik és a negyedik gyermek után járó összeg is emelkedett), a munkavállaló kismamákat ugyanakkor kedvezőtlen helyzetbe hozta. A politikai pártok kampányaik során előszeretettel példálóznak a családi egység és a gyermekvállalás fontosságával, hangzatos ígéretekkel dobálóznak, melyek a gyakorlatban viszont ritkán valósulnak meg. A stimuláció életszerű alkalmazásában első helyen a skandináv országok járnak, ahol a kismamák nagyon kedvező feltételek mellett mehetnek szülési szabadságra, majd a gyermekáldást követően tárt karokkal várják vissza őket a munkahelyükre, ráadásul az óvodás és iskoláskorú csemetéik mellett minden támogatást megkapnak.
A népességfogyás nem csak országunkat fenyegeti, de globális veszélyt jelent társadalmunkra: míg az 1950-es években a termékenységi ráta, azaz az egyes szülőképes korú nőkre jutó gyermekek száma 4,7 volt, ez az utóbbi években csupán 2,4-re csökkent és további esés várható – a demográfusok szerint 80 év múlva csupán 1,7 lesz a mutató, ami egyenes út az elnéptelenedés felé. A népesség csökkenésének a gazdaságra gyakorolt hatása is rendkívül kedvezőtlen. A lakosság elöregedésével csökken az aktív munkaerő, veszélybe kerül a szociális ellátás, a termelés korlátozásával egyidejűleg nehézzé válik az öregségi nyugdíj biztosítása is, így az idősebb generáció is kilátástalan helyzetbe kerülhet. A szakemberek ugyanakkor arra is rávilágítottak, hogy a problémára egyetlen megoldás létezik: ha az állam átgondolt és összehangolt családpolitikájával minden segítséget és támogatást megad a gyermeket vállaló családoknak, legfőképp az édesanyáknak.
