Elszántság vagy őrültség?

Talán túlzás azt állítani, hogy Magyarország egy emberként izgult május végén a Mount Everesten eltűnt magyar hegymászóért, az azonban bizonyos, hogy Suhajda Szilárd tragédiáját hatalmas érdeklődés és sajtóvisszhang kísérte. A világ legmagasabb hegycsúcsát klasszikus alpin stílusban, oxigénpalack és a mászását segítő serpák nélkül meghódítani vágyó Suhajdával május 24-én, a csúcstámadás közben szakadt meg végleg a kapcsolat, egy csoport a későbbiekben még látni vélte a magyar sportolót, a keresésére irányuló erőfeszítések viszont kudarcba fulladtak, holtteste azóta sem került elő, s valószínűleg már örökre a Himaláján marad. A magyar hegymászó esete azóta is megosztja a közvéleményt, akadnak, akik azonosulni tudnak életfelfogásával, a többség azonban inkább őrültnek, gondatlan, önző férfinak titulálja, aki felelőtlensége miatt magára hagyta feleségét és kisfiát. Megannyi emberben felmerült, hogy a hegymászásnál sokkal hasznosabb dolgokra is pazarolhatta volna az energiáját, kereshetett volna magának a társadalom számára is hasznos, kevésbé pénz- és időigényes elfoglaltságot.

A minap látott napvilágot a hír, hogy Varga Dénesnél, a magyar vízilabda- válogatott olimpiai, világ- és Európa-bajnok játékosánál a tavalyi világbajnokság előtt hererákot diagnosztizáltak. Szerencsére időben kezelték, így a klasszist hamar gyógyultnak nyilvánították, néhány hetes kihagyás után vissza is térhetett a medencébe. A két eset között látszólag semmi összefüggés sincs, az elfogadás és a kettős mérce tekintetében mégis egyszerű párhuzamot vonni. Varga esetében a közvélemény egy pillanatig sem nehezményezte, hogy talán az egészségét, a családja megélhetését, a gyerekei jövőjét kockára téve újra profiként sportol, mintsem inkább saját magára, a testére koncentrál. Mintha természetes, s valahol elvárás is lenne, hogy egy nem extrém sportoló mindent megtesz a nemzet hírnevének öregbítéséért, sőt, kötelessége is mindent megtenni, míg egy hegymászó esetében ez csupán úri mulatság, és felelőtlen, drága hóbort.

Szilárd története olyan, mint egy regény – értelmezés, az olvasás közben megélt érzelmek kérdése, mit is tartogatott számunkra. Van, aki nevetséges kontárnak tartja a főszereplőt, más viszont tanítónak, példaértékű tulajdonságokkal ruházza fel. Értékrend kérdése, ám egy pillanatra sem szabad(na) kételkedni a más szemléletmódot képviselők érzelmeiben, s pláne elítélni nem kellene azt. Bennem is leginkább a kettősség érzése munkálkodik a történtek kapcsán. Édesanyaként elviselhetetlen számomra már a gondolat is, hogy ne lássam felnőni a gyermekeimet, ne legyek ott életük legfontosabb pillanataiban, ne nyújtsak nekik megfelelő támaszt szükséghelyzetben, egykori sportolóként ugyanakkor mélységesen átérzem az új kihívások, célok, végső soron a siker utáni vágy mardosó érzését. A kényszert, hogy menni és tenni kell ezért mindennap.

Nyilván nem várható el mindenkitől, hogy megértse, mi lakozik ezekben az emberekben, a hegymászókban, az extrém sportolókban, akik saját életüket kockára téve keresik útjukat, sokszor életveszélyes helyzetekben feszegetik nem csak saját, de az emberi teljesítőképesség határait is. Az azonban talán a közvéleménytől is számon kérhető, hogy fröcsögésével ne gyalázza egyetlen ember, sportoló, családapa emlékét sem! Suhajda Szilárd szerettei egy pillanatig sem kértek mások sajnálkozásából, csupán annyit, hogy csendben gyászolhassanak, s lehetőség szerint tisztelettel adózhassanak emléke előtt. A köz legalább ennyit megengedhetne az ittmaradottaknak…