Február 17-én pontosan tíz éve annak, hogy a koszovói parlament ünnepélyesen kikiáltotta a Szerbia által továbbra is déli tartománynak tekintett terület függetlenségét. Az elmúlt évtized megannyi kihívást, sokkal kevesebb megoldást hozott. A függetlenség kikiáltását követően egyes államok elismerték Koszovót, mások nem. Mindegyik igyekezett saját érdekei alapján dönteni, ahogyan az lenni szokott, politikai pluszpontokat kieszközölni még ennek a témának a segítségével is. Így az olyan államok, melyek területén szintén élnek az önrendelkezésért ádáz harcot folytató kisebbségi közösségek leginkább a tartomány függetlenségének el nem ismerése mellett döntöttek, ugyanakkor olyan államok, amelyek közelebb szerettek volna kerülni a Koszovó függetlenségét elismerő országokhoz, maguk is ekképp cselekedtek, még ha tisztában is voltak azzal, hogy ez nagyban befolyásolja a Szerbiával kialakított kapcsolataikat. Macedónia, Montenegró jó példa az utóbbi államok körére, Spanyolország vagy Kína jó példa az előbbi kategóriára. Ma ott tartunk, hogy az ENSZ 193 országa közül 105 ismerte el a déli szerbiai tartomány önállóságát. Az Európai Unió 28 tagállamából 23 ismerte el a függetlenséget, a NATO 29 tagállamából pedig 25. Sokat mond el a helyzetről, hogy maga az EU sem tudott egységes álláspontot kialakítani a koszovói önállóság kérdése kapcsán. Egy nappal a „szabadság” kikiáltását követően Brüsszel tudomásul vette azt, de tagállamaira hagyta, hogy döntsenek a történések kapcsán. Az egészhez hozzá kell tenni azt is, milyen „érdekes” helyzetek alakulhatnak ki az ilyen politikai értelemben mégiscsak rettenetesen fontos diplomáciai kérdésekben is. Az utóbbi hónapokban a függetlenség elismerésének a visszavonásával is találkozhattunk. Előbb Suriname, majd Bissau-Guinea „gondolta meg magát”. Olyan lépést tettek ezzel, melynek kapcsán a nemzetközi jogászok se igazán tudnak egységes álláspontra helyezkedni, nem biztos ugyanis, hogy ilyesmit egyáltalán lehet csinálni a jogrenddel összhangban. S hogy milyen apróságokon múlik olykor egy efféle fontos döntés meghozása, arról maga a szerb külügyminiszter beszélt nemrég. Mint mondta, egyes országok azért ismerték el Koszovót, mert Szerbia nem akart ösztöndíjakat adni az onnan érkező egyetemi hallgatók számára. További „visszavonulásokat” helyezett hát kilátásba, mert a jelenlegi hatalomnak néhány fidzsi-szigeteki ösztöndíjat megér egy elismerés-visszavonás… Tény, hogy a jelenlegi helyzet senkinek sem felel meg. Leegyszerűsítve: Szerbia nagyjából abban a nemzetközi intézményben gátolja meg nagyhatalomnak számító partnereivel Koszovó felvételét, amelyikben csak akarja, ugyanakkor azt is tudja, hogy ténylegesen már nem szólhat bele abba, ami Koszovó területén történik.
Helyben konfliktusokkal, a nemzetközi színtéren pedig dialógussal telt a mögöttünk álló évtized. Az EU végezte a közvetítői szerepet, s valahol az elmúlt tíz év hányattatásainak félidejében, 2013-ban megszületett a brüsszeli megállapodás Belgrád és Pristina között a viszonyok normalizálásáról. A viszonyokat azóta sem sikerült normalizálni. Mindkét fél meghatározta, mi a fontos számára ebben a megállapodásban, s ezeknek az elemeknek a teljesítését követelte a másik féltől. Pristina számára a párhuzamos szerb intézmények leépítése volt a meghatározó, Belgrád számára meg a szerb községek közösségének nevezett, bizonyos fokú koszovói szerb autonómia létrehozása. A teljesítéssel kétségkívül Szerbia áll jobban, Pristinának az eddigiekben a nyilatkozatok szintjén túlmenően esze ágában sem volt megalakítani ezt az önkormányzatot, Belgrád azonban határozott lépéseket tett és jól kommunikálta le az ottani szerb közösséggel azt, hogy saját érdekében áll a koszovói intézményekben való szerepvállalás. Mára eljutottunk oda, hogy a brüsszeli megállapodás teljesítése megrekedt, az ahhoz fűzött elvárások realizálásával egyik fél sem elégedett. A dialógust több mint egyéves kiesést követően nemrégiben folytatták a szaktestületek között. A politikai kérdések azonban minduntalan előtérbe kerülnek, s megakadályozzák a lényeges változások bekövetkezését.
A lényeges változás pedig, mindannyian tudjuk, Koszovó státusának meghatározása, az ott élő szerbek helyzetének tartós rendezése lenne. Szerbiában egy belső párbeszéd indult el az alkotmánymódosítást megelőzően a déli tartományról. Az államfő egyre gyakrabban tesz az utóbbi időben kijelentéseket arról, hogy mindkét félnek le kell mondania valamiről a megegyezés érdekében. Kompromisszumnak kell születnie. Az európai integráció közeledtével az idő egyre inkább sürget. A szerb álláspontot mind többen támogatják az időközben megalakult európai konzervatív kormányok közül is, Belgrádnak ma már nem kell Koszovó kapcsán az eleve elutasító véleményektől tartania. Valószínűleg erre döbbent rá a vezetőség akkor, amikor belső konzultációba kezdett.
Talán nem kell jóslással foglalkozni ahhoz, hogy kijelentsük, az európai közeledés és a régió stabilitása akkor válik kiteljesedetté, ha az önállóság kikiáltásától számított második tíz év végére már Szerbia és Koszovó is tudni fogja, hol húzódnak a határai, melyekkel gond nélkül csatlakozhat bármelyik szervezetbe. A status quo most már Pristinának sem felel meg – fejlődése, európai integrációja, végső soron a jövője forog kockán.
