Megvámolt koporsó

Megrázó levelet olvastam a minap: egy édesanya, aki egy hete temette el Óbecsén 29 éves lányát, nyílt levéllel fordult Zlatibor Lončar egészségügyi miniszterhez, akitől azt kéri: sürgősen változtassák meg a hazai egészségügyi rendszert.

Az április 24-én, egy isztambuli magánkórházban daganatos betegségben elhunyt Marina Kovačevet Szerbiában a Vajdasági Klinikai Központban, a kamenicai intézetben és Belgrádban is kezelték. Svetlana Bošković, a lány édesanyja levelében súlyos vádakat fogalmaz meg ezzel kapcsolatosan, ezekben arra utal: néhány orvos gondatlan, nemtörődöm, lelketlen volt, az ápolónők zöme gorombán és barátságtalanul bánt a páciensekkel, a pszichológus pedig azzal emelte kezeit: nem tudja, hogyan segíthetne…Részletes és döbbenetes beszámolója szerint az orvosok úgy küldték el őket, hogy találják fel magukat, például vegyenek egy rosszullét elleni karkötőt.

A család teljesen magára maradt ezekben a fájdalmas napokban. Magánúton ápolónőt fogadtak fel, és magánkórházba vitték az egyre rosszabb állapotban lévő lányt, majd utolsó szalmaszálként egy törökországi klinikára bízták magukat, amelynek költségeit adományokból gyűjtötték össze. Isztambulban mentőautó, fordító és az édesanya szerint Szerbiában elmulasztott vizsgálatok sora várt Marinára. Bár a lány állapota átmenetileg javult, néhány hét múlva szervezete feladta a küzdelmet, és a család – a belgrádi reptéren hosszas procedúra után megvámolt! – koporsóban hozta haza a fiatal lányt.

Hosszú várólisták, túlterhelt orvosok és ápolók, romló kórházi körülmények – a többségünknek leginkább ez jut az eszébe, ha az államilag finanszírozott egészségügyre gondol, de vannak helyzetek, amikor szinte kizárólag az állami ellátás jöhet szóba. A közfinanszírozású rendszert részesítjük előnyben például közvetlen életveszélynél, a kötelező védőoltásoknál vagy a szűrővizsgálatoknál, de nem szívesen fizetünk üzemi baleseteknél, rutinszerű ellátásoknál, ügyeleti ellátásban és a rehabilitációért sem, és a drága kezeléseknél is a társadalombiztosításra támaszkodunk. Más esetekben viszont inkább mélyen a zsebünkbe nyúlunk, jó példa erre a nőgyógyászati rendelés, de hasonló a helyzet a pszichés/pszichiátriai betegségeknél is. A színvonal és „garanciális munka” megítélését talán a fogászati kezeléseknél tudjuk leginkább „lemérni”.

Szerbiában két évvel ezelőtt végeztek egy felmérést, amelynek eredménye szerint csupán a megkérdezettek 15 százaléka elégedett az állami orvosi ellátással, pedig nyolcvan százalékuk állami intézménybe jár. A szakorvosi ellátásoknál a legnagyobb problémát a hosszú várakozási idő és az adminisztráció jelenti, probléma van a szakorvosi rendelők felszereltségével és a korrupció mértékével, de romlik a megítélés a betegekhez való hozzáállás tekintetében is.

Szerbiában 1989 óta létezik magán egészségügyi ellátás. Az orvosok 14 százaléka dolgozik ebben az ágazatban, amely összesen 12 ezer embert foglalkoztat. A magánklinikákon dolgozó orvosok többsége az állami rendszerben is praktizál, a kétfajta rendelő között tehát a szakmai felkészültség szempontjából nincs sok különbség, de a magánszektor korszerűbb technológiákat és felszereléseket alkalmaz, az orvosok pedig pontosan rendelnek és időt szánnak a betegekre.

Az Amerikai Gazdasági Kamara (AmCham) Szerbiában működő egészségügyi bizottsága a hatékonyabb egészségügyi rendszer kialakításának a megoldását a közfinanszírozású és a magánrendszer együttműködésében látja, ezzel ugyanis a betegek hozzájuthatnának olyan szolgáltatásokhoz, amelyeket nem tudnak (időben) megkapni abban a rendszerben, amelyet a kötelező biztosítással finanszírozni kényszerülnek. Manapság a lakosság a bruttó nemzeti jövedelem 10,4 százalékát áldozza az egészségügyre, ennek 60 százaléka az egészségbiztosítónak megy, a többit pedig zsebből költi kezelésekre, laborvizsgálatokra, gyógyszerekre. Egyre gyakoribb, hogy a páciens fizeti, de nem használja az állami egészségügyi rendszert, hanem privát ellátást vesz igénybe. Egy kombinált rendszerben a beteg pontosan tudja, mi mennyibe kerül, egy műtétre mennyi pénzt kap a betegbiztosítótól, és eldöntheti, hogy ezt az összeget – szükség esetén saját zsebből kiegészítve – magánklinikán akarja-e elkölteni. A páciensnek ilyen esetekben nem kellene ugyanazért a szolgáltatásért két helyen is fizetnie, az államnak nem lennének többletköltségei, és az egészséges piaci versenyhelyzet remélhetőleg minőségjavulást eredményezne az egészségügyben.

Ami ma Szerbiában zajlik, az mindenfajta szolidaritásnak ellentmond és az öngondoskodás felé tolja a társadalmat. Együttműködés helyett egy párhuzamos rendszer épül ki, amely magához vonzza a humánerőforrást a közfinanszírozású egészségügytől, ami tehermentesítés helyett az állami rendszer további gyengülésével járhat. A magánegészségügy helyének transzparens kijelölése viszont csak abban az esetben lehetséges, ha tudjuk, hogy milyen állami rendszert tudunk vagy akarunk fenntartani. Kizárólag öngondoskodással az egészségügyi szolgáltatásokhoz való egyetemes hozzáférés nem valósítható meg, mert a magánegészségügy a szegény, az idős, a túl beteg pácienseken nem fog segíteni, ezt csak egy jól működő állami rendszer teheti meg, ezért ennek erősítése elengedhetetlen előfeltétele egy átláthatóan működő, kiegészítő jellegű magánegészségügynek. Az állami rendszer jelen állapotáért sok mindenki felelősséggel tartozik, ezt a bizalomvesztést nem lehet egy-két év alatt helyrehozni. De van, amit nem lehet halogatni.

Marina tehetséges újságíró volt, és munkája mellett önkéntesként számos közügy mellett is kiállt. A gyógykezelésére összegyűlt és megmaradt adományok kezelésére Marina nevével a család egy olyan alapítványt hoz létre, amelyből többek között az óbecsei közegészségügyi rendszer fejlődését kívánják támogatni.