Kutyaszabadság

Van, aki befogadja, van, aki fél, van, aki csak elfordítja a fejét, ha gazdátlan ebet lát az utcán kóborolni. Az igazság az, hogy többségük nem is igazi kóbor kutya. Valaha volt gazdájuk, csak azok felelőtlenül bántak velük, vagy nem tudták őket tovább a megfelelő módon ellátni, és könnyebbnek látták szabadjára ereszteni a négylábút. Különösen igaz ez, ha az állat valamilyen gyógyíthatatlan betegségben szenved, és a tulajdonos meg akar szabadulni a kezelés vagy az altatás költségétől. Az állatvédők, a kutyamenhelyek befogadóképessége véges, naponta több gazdátlanná vált állat képét jelentetik meg a közösségi hálón, kérnek segítséget a lakosságtól befogadásra, kezelésre. A nem regisztrált, utcáról befogott állatok esetében a helyi önkormányzatok többsége mégis tehetetlen. Míg az állatvédők sok esetben pontosan tudják, kitől kóborolt el az állat, különösen akkor, ha többszörösen csatangol el ugyanaz a kutya, addig az állami szervek nem tudják megbüntetni a felelőtlen tulajdonost, mivel az nem tett eleget kötelességének, azaz nem chipeztette kedvencét. Nagyon nehéz lesz kikecmeregni ebből az ördögi körből, és ahogy a jelek mutatják, nem sok esély van arra, hogy a helyzet szigorúbb büntetések és törvények nélkül megváltozik.

A probléma egyre égetőbb. Évekre visszamenően hetente jelennek meg kutyaharapásokról szóló hírek az országos médiában, az önkormányzatok pedig milliókat költenek a harapásos kártérítésekre. Az elmúlt évben a fővárosban mintegy 30 millió dináros kártérítést fizettek ki, Újvidéken pedig 20 milliót. Hiszem azt, hogy ezeket a hatalmas összegeket lehetett volna jobb dolgokra is elkölteni, többek között a kutyák regisztrálására, amivel csökkenne a károsultak száma is, úgy, hogy a gazdák is jobban odafigyelnének arra, mit csinálnak kutyáik, ha az utcára kerülnek. Jó alternatíva lenne az is, ha ezt a pénzt a háztartásokban található kutyák összeírására fordítanák. Így nyomon követhető lenne minden eb, és a felelőtlen állattartásra vonatkozó büntetéseket is be lehetne söpörni. Vitathatatlan, hogy országunkban az ilyen kártérítések követelése az egyik legegyszerűbb módja a pénzszerzésnek, ezért a visszaélések száma is számottevő. Ügyvédek és állatorvosok állítják, hogy kész bűnszervezet alakult ki és foglalkozik szándékos haraptatásokkal. Nem újdonság például, hogy egyesek kifőzött kutyakoponyákat adnak bérbe pont ebből a célból.

Az állatvédők azt mondják, a kóbor kutyák főleg akkor viselkednek agresszívan, ha falkába verődnek és felerősödik bennük a falkaösztön. A gazdás kutyák esetében teljesen jogosan félhetünk azoktól az állatoktól, amelyeket sétáltatás közben nem kötnek pórázra gazdáik. A pórázon történő sétáltatás rendelete mindenkit érint, fajtától függetlenül, a kistermetűektől a nagyokig, a legtöbb városban mégis egyre több olyan gazdát látni, akiktől pár méterre, szabadon kullog a négylábú, mondván, nem akarják korlátozni a családtagjuknak vélt állat szabadságát. Nem gondolnak bele, hogy ezzel nemcsak polgártársaik, hanem kutyáik épségét is veszélyeztetik. Ha felkelti valami az eb érdeklődését, bármikor elütheti egy autó, ha átszalad az úttesten, vagy megtámadhatja egy kóborló kutya. Általános tény, hogy mindegyikben él a gazdája védelmezésének ösztöne, így csak találgathatunk, hogy melyik hirtelen mozdulatot vélik fenyegetőnek. Amíg kutyám volt, mindentől nagyon féltettem. Igaz, Amy meg tudta volna magát védeni egy kóbor kutyával szemben, mindig követte az utasításaimat, soha nem volt példa egyetlen incidensre sem, mégis pórázon vezettem és átmentem az út túloldalára, ha olyan személy közeledett felém, akiről már távolról lerítt, hogy ferde szemmel néz rám, amiért egy német boxer van velem. Nem tudnám megszámolni, hányszor szóltam rá póráz nélküli kutyás gazdikra, hogy kössék meg kedvencüket. Az ilyen gazdák reakcióiból vicckötetet lehetne szerkeszteni: „Az én kutyám nem bánt.”; „Na és? Kifizetem a büntetést és másnap újból leviszem póráz nélkül.”; „Vedd le inkább te is a pórázt, ne kínozd a kutyádat.”; „Ez a kutya szabadnak született.” stb. Sokszor okozott ez bosszús perceket, volt, amikor teljesen indokolatlanul kaptam megjegyzést, sőt egy olyan eset is megtörtént, amiért azért szóltak rám az utcán, mert magyarul beszéltem a kutyámhoz, de ez már egy másik téma.

Kétségtelen, hogy országunkban, mint a legtöbb elszegényedett államban, ez a téma nagyon érzékeny és megosztó. Úgy tűnhet, nyugaton azért van kevesebb kóbor állat, mert ott az emberek toleránsabbak és más a mentalitásuk. Ez lehet, hogy igaz is, de nem elhanyagolandó tény az sem, hogy arra nem lehet akárkinek kutyája. Németországban például kutyaadót és felelősségvállalási biztosítást kell fizetnie, mérettől és fajtól függően annak, aki négylábú családtagot vásárol, ez alól a kötelesség alól viszont mentesülnek azok, akik menhelyről szereznek ebet. Az adó önkormányzatonként változik, és fajtától is függ. A jámborabb fajtákra átlagban 50 eurót kell fizetni évente, míg a veszélyesebb fajtájúakra körülbelül 250 eurót. A biztosítás 50–150 euró között mozog, nem minden városban kötelező, de minden olyan személyre, más állatra és vagyontárgyra vonatkozó kárt fedez, amelyet a biztosított kutyája okozott, ugyanakkor megvédi a tulajdonost a jogosulatlan kártérítési követelésektől és a bírósági eljárás költségeit is átveszi. Persze ez nem vonatkozik például az olyan esetekre, ha az állatot szabálytalanul sétáltatják. A jó biztosítási feltételeknek köszönhetően és a munkabérek magassága miatt sokan élnek ezzel a lehetőséggel olyan városban is, ahol nem kötelező ezt megtenni. Úgy tűnik, nekik ezzel sikerült csökkenteni a kóbor kutyák számát, a felelőtlen állattartást és a szaporítást is. Kész káosz alakulna ki, ha ilyesmit bevezetnének nálunk. Még csak ekkor kerülne ki igazán sok kutya az utcákra. A szaporítók százainak almai és a kutyaviadalokra nevelt veszélyesnek fajtának titulált vérebek kószálnának szabadon.

Amíg a hivatalos szervek úgy gondolják, hogy könnyebb elfordítani a fejüket, nem tartatják be az érvényben lévő állatvédelmi előírásokat, nem növelik meg a büntetéseket, nem regisztrálják a kutyákat, amíg bárkinek lehet kutyája, amíg nem ellenőrzik, ki a komoly tenyésztő és ki a szaporító, amíg bárki szerezhet törzskönyvet, amíg csak fajtiszta kutyát vásárolunk és nem menhelyit, addig nem tudjuk elejét venni a kóbor állatok elterjedésének.