A magától értetődőség hiánya

A karácsony és a húsvét után talán a nőnap az az ünnepünk, amellyel szocializációnk folyamán a legkorábban megismerkedünk, és elsajátítjuk a hozzá kapcsolódó szokásokat. Már az egy-két éves fiúcskák kezébe virágot adnak, mondván, add oda anyának, esetleg a nagymamának, vagy éppen egyik-másik nagynéninek, és mondd, hogy gratulálok. Azután az óvodában szintén hangsúlyos szerepet kap a nőnap, mindenki ajándékot készít az édesanyjának, nagymamájának. Ugyanígy az általános iskola alsó tagozataiban is, amikor is az ajándékozottak köre kibővül, és a fiúk a tanító néni vezetésével az osztálytársnőiket is megajándékozzák. A felső tagozaton jobbik esetben már a fiúk maguk szervezik meg a március nyolcadikai ajándékozást, középiskolában pedig kivétel nélkül nekik kell akcióba lendülniük, tanári segítség nélkül, és ennek okán időnként az is megtörténik, hogy a lányok ajándék nélkül maradnak, hogy azután az egész iskola a szájára vegye az adott osztály fiúit, mondván, még arra sem vették a fáradtságot, hogy megajándékozzák osztálytársnőiket, ergo neveletlenek, urambocsá’ bunkók, akik még erről is megfeledkeztek. A nőnapról megfeledkezni pedig, valljuk be, nem egyszerű feladat, hisz úton-útfélen virágárusokba botlunk, olykor szó szerint, hisz a nagyszerű gazdasági érzékkel megáldott árusok előszeretettel pakolják ki portékáikat a járdákra, sétálóutcákra, és a különböző üzletek kirakatai is figyelmeztetik a feledékeny férfiakat, hogy bizony ünnep van, ideje vásárolni, ideje pénzt költeni, drága vagy kevésbé drága ajándékkal kimutatni a törődést, a szeretetet. Persze mindenki tudja, hogy csupán egy gesztusról van szó, de a férfitársadalom tagjai felé feltétlen elvárás, hogy megtegyék eme gesztust.

Gesztusokkal teli társadalomban élünk, ahol a külcsínnek nagyobb értéke van, mint a belbecsnek, ahol a problémáinkat gesztusokkal, jelzésértékű cselekedetekkel oldjuk meg. Ha azt mondják, rendezetlen a városközpont, nem a meglévő, esetenként több mint százéves épületeket újítjuk fel, és nem növeljük meg az ott teljesítő takarító munkások számát, hanem egy szökőkutat építünk; ha azt mondják, sok a munkanélküli, nem próbálunk meg hosszú távú stratégiát kidolgozni a számuk csökkentésére, hanem statisztikákat készítünk; ha azt mondják, alacsonyak a fizetések, nem fizetést emelünk, hanem bemutatjuk az átlagkereseteket, és így tovább.

Valahogy így vagyunk a március nyolcadikával, a nőnappal is – ha azt mondják, hogy egy szexista, macsótársadalomban élünk, nem a társadalmi szokásokat változtatjuk meg, nem teszünk lépéseket az általában nők által végzett, úgynevezett láthatatlan munka elismerése érdekében, hanem egy szál virágot ajándékozunk a nőknek. Mintha mára a nőnap is elveszítette volna eredeti funkcióját, nem a társadalmi egyenlőtlenségekre, igazságtalanságokra hívja fel a figyelmet, hanem csupán egy gesztusértékű cselekvésre készteti a férfiakat – ajándékozzunk virágot. Az, hogy női polgártársaink ezen a napon is – csakúgy, mint az év többi 364 napján – elvégzik a társadalom által megkövetelt teendőket, úgy mint a főzés, mosás, takarítás, gyerekek nevelése stb., mind mellékes, a lényeg a virágon van. Mi tiszteljük a nőket, de még a legszűkebb mikrokörnyezetünkben sem teszünk lépéseket a teljes egyenlőség elérése érdekében. Virágot adunk, de elvárjuk, hogy reggel a szék támláján tiszta ruha várjon bennünket, hogy munka után meleg étel gőzölögjön az asztalon.

Egyes országokban, így többek között az Európai Unió tagállamaiban és az Egyesült Államokban is, törvény irányozza elő a nemek egyenlő fizetését, mégis számos felmérés arról tanúskodik, hogy bizony a bérezés tekintetében még a világ szerencsésebbnek tartott felén is léteznek különbségek.

A legutóbbi példa még egy tanulságra ráirányítja a figyelmet – ez pedig a magától értetődőség hiánya. A mai napig törvényekbe, előírásokba kell foglalni, hogy a nők egyforma bérezést érdemelnek, hogy szavazati joguk van. A mai napig nem magától értetődő, hogy ugyanolyan iskolai végzettséggel ugyanazért a munkáért ugyanaz a bér jár. Ami magától értetődő, az a virág.

Persze némi társadalmi aktivitás ezen a napon sem hiányzik, Európa-szerte civil szervezetek sora felemeli szavát többek között a nők elleni erőszak, a családon belüli erőszak, a szexuális zaklatás ellen. Ez ismét a magától értetődőség hiányából fakad – a társadalom bizonyos rétegei számára a mai napig nem magától értetődő ezen dolgok elutasítása, és sokszor sok helyen találkozhatunk az áldozathibáztatás attitűdjével.

A fent vázolt gondolatmenet koránt sem azt hivatott bizonyítani, hogy a nők nem érdemelnek ajándékot, viszont nincs az az ajándék, ami pótolhatná a szeretetet, a megbecsülést, a tiszteletet, a teljes egyenlőséget. A virág csak hab legyen a tortán, ami szebbé teszi a mindennapokat, de semmiféleképp sem pótolja az igazán fontos dolgokat.