Panaszkodnak a bankosok, hogy az utóbbi időben szinte zuhanásszerűen csökkent elsősorban a hosszabb futamidejű hitelek iránti kereslet. Pedig a pénzintézmények úgyszólván minden ilyen vonatkozású igényt ki tudnának elégíteni, mivel a folyószámlájukról szinte „lecsurog” a „minőségi eszköz”. De az egyéb hiteleket illetően sincs sorban állás. Erre abból is lehet következtetni, hogy az ügyfélszolgálatuk dolgozói akár személyesen vagy az otthoni telefonon valósággal tukmálják a krediteket.
A bankok igyekezete érthető, hiszen a kihelyezett eszközök után számolandó kamatból élnek, s ha nincs hitelforgalom, nincs kereset. Ilyen okokból kifolyólag már nem egy bank volt kénytelen megszüntetni kirendeltségeit. Akár tipikus példának is tekinthetjük a zentai helyzetet. Ebben a kisvárosban a közelmúltban nem kevesebb mint tizennégy banknak volt képviselete, de egy részük azóta kénytelen volt beszüntetni tevékenységét, mivel a forgalmából eredő kereset „hideg vízre” sem volt elegendő.
Ha már ennyire megcsappant az érdeklődés a hitelek iránt, nem igazán érthető, hogy a bankok jelentős része ennek ellenére is miért szab olykor teljesíthetetlen feltételeket? Nem kétséges, hogy a pénzintézmény (pláne, ha magántulajdonban van) nem szeretetszolgálat, vagyis igyekezik minél nagyobb profitot megvalósítani. A hitelnyújtási feltételeik azonban mégis olykor mellbevágóan megalázóak.
Az egyik napilap közölte egy doktori címmel rendelkező tudományos kutató panaszát, hogy az őt foglalkoztató intézmény szabályzata szerint minden esztendőben meghatározott időtartamra köthetnek vele munkavállalási szerződést. Vagyis a munkaviszonya nem tekinthető állandónak. Pedig olyan tudományos munkában vesz részt, amely több évig tart, tehát értelemszerű, hogy a tizenkét hónap lejárta után sem fog az utcára kerülni. Mivel a munkaviszonya nem állandó, s hiába kap munkájáért több mint szolid fizetést, a bank nem hajlandó középlejáratú hitelt adni.
Az is „megszokott” dolog, hogy a lakásvásárlási, házépítési hitelt igénylőktől a kölcsön összegét jóval meghaladó értékű ingatlanra vonatkozó betáblázási lehetőséget is követelnek tőlük. Teszik ezt a bankok elsősorban a saját pénzük biztonsága érdekében. Ez lényegében megérthető, s talán elfogadható hozzáállás is, csupán az a vérlázító, hogy amikor bedől egy hitel, a betáblázott ingatlant nem a valós piaci áron, hanem csupán a tartozási összeg nagyságáig értékesítik. Arra sincs lehetőség, hogy a bajba került ügyfél maga adja el az érintett ingatlanját, s a kapott összegből rendezze adósságát, mert ugyan ki vesz meg egy hitellel megterhelt vagyontárgyat?
A felsorolt hitelnyújtási gátak ellenére is a bankok folyamatosan siránkoznak, mert pénzük a folyószámlán pang, ugyanakkor vajmi keveset hajlandóak tenni annak érekében, hogy ez ne így legyen. A kérdésre, hogy miért nem változtatnak ezen a gyakorlaton, legtöbb esetben azt a választ adják, hogy az ügyviteli politikájuk megköveteli ezt a szigort.
Lehet, hogy ez így helyes, de talán némi rugalmassággal elérhetnék, hogy a bizonyítottan jó potenciális ügyfeleknek nem fordítanak hátat.
Nem kétséges, hogy ebből a magatartásból azt lehet leszűrni, hogy a vannak „kívánatos” (például a nyugdíjasok!) és nemkívánatos ügyfelek.
