Ha csupán azt vesszük alapul, hogy minden évben hányan kötelesek adóbevallás tenni, az embernek az az érzése támad, hogy egyre jobban élünk, hiszen ma már nem ritka eset, hogy valaki havi kétszázezer dinárt visz haza. A nagy többséghez képest azonban ezeknek a szerencsés embereknek a száma szinte elenyésző. Három évvel ezelőtt valamivel több mint 17 ezer polgár lépte át a 2,1 millió dináros évi küszöböt. Vagyis a foglalkoztatottaknak mindössze a 0,236(!) százaléka. Közülük 3455 vajdasági. A következő esztendőben mindössze 10.000 dinárral növekedett a „plafon”, s talán ezzel magyarázható, hogy a szóban forgó évre vonatkozóan 18.300 adóbevallás érkezett, de 3200-ra apadt a vajdaságiak száma. Az idén márciusban 19.800 adóbevallás érkezett, s ezúttal a tartományban dolgozók kissé felzárkóztak, hiszen 3600 milliomosa volt tavaly Vajdaságnak.
Felmerül a kérdés, hogy tavalyelőtt miért csökkent a bánáti, bácskai és szerémségi jól keresők száma. A szakemberek szerint ennek igen egyszerű a magyarázata: a nagy külföldi cégek a fővárosba tették át székhelyüket. Márpedig a hatályos törvény értelmében a hat hónapnál hosszabb ideig egy helyen működő vállalatban dolgozók az adott körzet statisztikáját javítják.
Egyébként az adóköteles polgárok számának növekedése logikusan összeköthető a külföldi nagyobb vállalkozások Szerbiába való településével. Náluk ugyanis a kétezer eurós fizetés még szerénynek sem mondható. Arról nem is szólva, hogy az általuk foglalkoztatott és profit szempontjából jelentős eredményeket felmutató menedzserek havi bére könnyen elérheti, sőt nem ritkán túl is szárnyalja a szerbiai keresetek húszszorosát, ami éves szinten fényévnyire rugaszkodik el a törvényeink szerint meghatározott nem egészen 18.000 eurós adómentes plafontól. Arról nem is szólva, hogy a nálunk működő nyugati vállalatok vezetői (még) nem vették át a helyi szokásokat, vagyis nem igyekeznek mindenáron, olykor a törvényt is áthágva, kibújni az adófizetési kötelezettség alól. Otthon ugyanis megszokták, hogy az állam felé teljesíteni kell a kötelezettségeket. Ez azt is jelenti, hogy közülük igen kevesen keresnek menedéket az úgynevezett „szürke zónában”, ami a honi cégeknél nem ritkán előfordul.
Természetesen a külföldiek sem teszik önként guillotine (nyaktiló) alá a fejüket, hanem előzőleg alaposan megvizsgálják az otthoni és az itteni előírásokat, s azt választják, amelyik számukra kedvezőbb. A külföldi állampolgároknak ugyanis, ha legalább fél évig egyfolytában Szerbia területén dolgoztak és kaptak fizetést, a jövedelmi adó fizetését illetően joguk van választani.
Az adófizetésre kötelezettek között megjelentek új „szakmák” is. Ezek a közjegyzők és a bírósági (magán)végrehajtók. Talán még emlékeznek néhányan arra az időszakra, amikor a parlament elfogadta a közjegyzőkről szóló törvényt, és – a megfelelő tanfolyam elvégzése, valamint a vizsgák letétele után – megszüntette a különféle okiratok bíróságon vagy a helyi közigazgatási szerveknél történő hitelesítését. Ez a feladat szinte kizárólagosan a közjegyzők hatáskörébe került át, ők pedig nem szívbajosak, ha a szolgáltatás díjáról van szó. Alaposan megemelték az illeték összegét, aminek egy jelentős része az ő zsebükben köt ki. Nem csoda hát, hogy egy csapásra a legjobban kereső polgárok közé kerültek. Az már más lapra tartozik, hogy kinek a pénzén.
Látszólag tehát elégedettek lehetünk a helyzet alakulásával, hiszen ismét felfelé ível azoknak a száma, akik kereseti adót kénytelenek fizetni. A gond ott kezdődik, hogy a legalacsonyabb bérből élők viszont egyre többen vannak, tehát szélesedik a gazdagok és a szegények közötti szakadék.
Ennek a folyamatnak a jelek szerint nem lesz egyhamar vége.
