Az idő múlásával a külföldi hitelezők, főképp a Világbank részéről egyre nagyobb teher nehezedik a belgrádi kormányra, hogy minél előbb szabaduljon meg azoktól a gyáraktól, amelyek pénzügyileg koloncként lógnak a költségvetés nyakán, hiszen minden támogatás ellenére sem képesek talpra állni. Pedig ezek között vannak úgynevezett stratégiai fontosságú cégek is, például a pancsovai vegyi művek. Az állam vezetése szívesen túladna rajta, de a jelenlegi körülmények között szinte kizártnak tartják a szakemberek, hogy bárki is érdeklődjön iránta. Az elmúlt huszonöt év alatt ugyanis akkora adósságot halmozott fel, hogy rendezése még egy nagyobb nyugati vállalatnak is elviselhetetlen terhet jelentene. Érthető hát, hogy teljesen felesleges akár egy centet is költeni a nemzetközi versenytárgyalások kiírására, mivel eleve tudják, hogy senki sem fog jelentkezni. Hogyisne, hiszen a 400 millió euró adósságot valakinek ki kellene fizetni. Márpedig erre aligha akad „vevő”.
Ennek ellenére a kormány eldöntötte, hogy – szinte bármi áron – vevőt, vagy stratégiai partnert keres a pancsovai gyáróriásnak. Tekintettel arra, hogy az üzem az utóbbi időben nyereségesen gazdálkodik, azt remélik, hogy az év végéig már „csak” 300 milliós nyűgtől kellene megszabadulni, hiszen a legnagyobb hitelezők (a NIS, a Srbijagas, a Fejlesztési Alap, a Lukoil és a villanygazdaság) a saját kinnlevőségüket kénytelen lesznek átalakítani tulajdonrésszé. Vagyis nem jut pénzhez, de esetleg a jövőben beleszólási jogot nyer. A maradék 100 millió euró adósságot pedig a kormány kifizeti. Miből? Nos, természetesen az adófizetők pénzéből.
Ez egyébként nagyjából azonos a mezőgazdaságnak nyújtandó egyéves támogatás összegével.
A nagyüzem óriási mérleghiánya természetesen nem egy vagy két év alatt halmozódott fel. A kormány és a szakemberek szerint is ebben jócskán kanala van a kilencvenes évek politikájának is. Ők ugyan nem mondják ki, de az akkori állapotokat figyelemmel kísérők még emlékezhetnek arra, hogy az úgynevezett állami cégekkel úgy bántak, mint Csáki szalmájával. A két uralkodó párt (a szocialisták és a radikálisok) felosztották egymás között azokat a cégeket, amelyekből gátlástalanul lehetett „kiáramoltatni” a pénzt, s ezt meg is tették. Az sem lehet kétséges, hogy ebből a folyamatból igen sokan magánemberként is profitáltak. A vezetők azonban minderről mélyen hallgatnak, hiszen igen sokan vagyunk, akik emlékezünk azokra az időkre, amikor Slobodan Milošević és holdudvara Szerbiában élet és halál urai voltak. S talán nem okafogyott a kérdés, hogy akkoriban kik tartoztak a szűkebb környezetéhez? Ki volt az uralkodó párt szóvivője, a kormány tájékoztatási minisztere, a „vörös grófnő” jobb keze…? És sorolhatnánk még egy ideig, hiszen a ma is regnálók névsorára lelnénk.
Ebből talán logikusan következik, hogy a pancsovai üzem pénzügyi zuhanórepülésénél ők is bábáskodtak, most pedig a nép pénzén, nemkülönben saját érdemüknek feltüntetendő, próbálják kihúzni a csávából a Petrohemiját, bízva az emberek feledékenységének jótékony hatásában, vagyis abban, hogy már senki sem emlékezik a kilencvenes évekre.
Ez olyan, mintha a szerecsent akarnák mosdatni és fehérre sikálni.
