Elvileg a politikai vezetés is egyetért a munkaadók azon évtizedes követelésével, hogy csökkenteni kellene a fizetésekre kirótt terheket, mert ezzel a munkavállalók esetleg jobb anyagi helyzetbe kerülhetnének, másrészt a vállalkozóknál maradó pénzből lehetőség nyílna új munkahelyek nyitására. A gyakorlatban azonban egyelőre szinte gondolni sem lehet ilyesmire, mivel az államkasszának nevezett feneketlen zsákból folyamatosan eláramolnak a milliárdok, és a minisztériumok egyszerűen képtelenek új jövedelemforrásokat találni. Márpedig a pénzre égetően szükség van, hiszen a közalkalmazottak (orvosok, tanárok…) bérén kívül valamiből fedezni kell az iskolák és a kórházak, orvosi rendelők dologi kiadásait. Arról nem is szólva, hogy az utóbbi jó néhány évben alaposan elburjánzott bürokrácia is megköveteli a maga részét a közös kalácsból.
A fizetések meghatározásánál azonban kissé csalóka a kimutatott összeg. A statisztika és a politikum legszívesebben csupán a bruttó bérek nagyságát hangsúlyozná, hiszen ez meglehetősen kedvező képet fest a dolgozók anyagi helyzetéről. Arról azonban csak olykor esik szó, hogy a bruttó keresetből mennyi marad a dolgozó zsebében. Ez annál is inkább faramuci dolog, mert a fizetési listán nem mutatják ki tételesen, hogy a bruttó keresetből hány százalék, valamint ebből kifolyólag pontosan hány dinár megy el adókra, járulékokra. Meglehet, hogy nem kis felháborodást váltana ki, ha a munkás tudná, hogy mennyit kénytelen adni a nyugdíj-biztosítási alapnak, az államnak, az egészségbiztosítási alapnak és a többi, szinte átláthatatlan intézménynek, amelyből a polgárnak vagy van haszna (de legtöbb esetben) vagy nincs.
„Jobb helyeken”, nevezetesen a jogilag és sok más szempontból rendezett országokban ezeket a tételeket nem titkolják az emberek előtt. Németországban például már igen régóta a fizetési papíron pontosan feltüntetik, hogy mire mennyit vontak le. Mi több, még az egyházi adó összege sem hiányozhat a kimutatásból. Ott, a többsávos adórendszernek köszönhetően, szem előtt tartják, hogy a munkásnak, alkalmazottnak van-e eltartandó családtagja (például gyereke), s ha igen, akkor arra bizonyos adókedvezményt kap.
Még ma is bizonyítható, hogy az átlagos keresetű, két gyereket nevelő családapa bruttó fizetéséből nagyjából 30 százalékot vonnak le. Vagyis ha valaki nettó 100 eurót keres, 42 eurót fizet a közös (állami) kasszába.
Mi a helyzet nálunk? Nos, a fizetéstől függően 64-67 dinárral terhelik meg a nettó 100 dináros fizetést. Ezzel az aránnyal Szerbia – ilyen szempontból – a környező országok legdrágábbika. Bulgáriában és Albániában például a bruttó összeg 20 százalékára tart igényt az állam.
Persze vannak ellenpéldák is. Szlovéniában és Montenegróban a szerbiainál is nagyobbak a terhek.
A szakemberek között is vita tárgyát képezi, hogy mennyire járnának jól a munkavállalók, ha csökkennének a bruttó és a nettó kereset közötti terhek. Tény ugyanis, hogy a munkaviszony létesítésekor a két fél a nettó kereset összegében jut egyetértésre. Ha tehát kevesebb adót és járulékot kellene fizetni, elsősorban a munkaadók járnának jobban, hiszen kevesebb pénzt kellene elkülöníteniük az általuk foglalkoztatottak (bruttó) bérére. Csupán azok az esetek képeznek kivételt, ahol hiányszakmákról van szó. Ilyenkor ugyanis, ha a dolgozó is tisztában van a szóban forgó könnyítésekkel, a „gazda” kénytelen növelni a fizetést, különben gyorsan elveszítené a jó szakembert.
Mint fent említettük, az állam legfelsőbb vezetése is tisztában van a helyzet súlyosságával, és szívesen csökkentené ezeket a terheket. A nagy kérdés azonban, hogy egy ilyen döntésnek milyen következményei lennének az úgynevezett „felépítmény” anyagi helyzetére. Megtörténhet (sőt, meg is történne!), hogy az eddiginél is kevesebb pénz jutna egészségügyre, oktatásra, kultúrára.
Ennek a végkifejletére rágondolni is rossz.
