A rezsimhű média folyamatosan azt szajkózza, hogy egyre jobb Szerbia gazdasági-pénzügyi helyzete, s az év(tized)ek óta fennálló problémák száma folyamatosan csökken. Az előzővel kapcsolatosan elsősorban azt emelik ki, hogy csökken az államadósság, és szemmel láthatóan konszolidálódik a pénzügyi helyzet. Ugyanakkor mélyen hallgat arról, hogy a napokban elfogadott törvény értelmében a költségvetés több mint százmillió eurót fog átutalni az orosz kézben levő kőolajiparnak, mivel a pancsovai Petrohemija semmiképpen sem lesz képes törleszteni az adósságát. Legkönnyebb hát az a megoldás, hogy az adófizető polgárok nyakába varrják ezt a terhet (is).
Az is jelzésértékű, hogy a kormány az idei esztendőben újabb 20 millió hitel visszafizetésére fog garanciát vállalni, mert a Srbijagas ügyvitelének égetően szüksége van erre a pénzre. Márpedig a Bajatović által vezetett közvállalat elvesztette tekintélyét a bankok előtt, s ha nem jut a pénzügyi injekcióhoz, akár be is zárhatja a kapuit.
Az már csak hab a tortán, hogy 2017-ben is milliárdok fognak elvándorolni néhány, szintén közvállalatnak nevezett feneketlen zsákba.
Honnan lesz annyi pénze az államnak, hogy fenntartsa önmagát és a fennhatósága alá tartozó intézményeket? Az ország vezetése által jósolt gazdasági növekedés aligha hoz annyi hasznot, hogy fedezni lehessen minden kiadást. Tehát ahhoz kell nyúlni, ami van. Pénzzé kell tenni a még mindig állami tulajdonban levő ingatlanokat, s még az sem baj, ha azoknak a létrehozásában az állam nem vett részt.
A virtuális kisbíró egyelőre több mint száz lakás, garázs és ügyviteli helyiség eladásáról adott hírt. Ezek túlnyomó többségben a fővárosban találhatók, de nem állnak üresen, mert a bérlők 2025-ig szóló szerződést kötöttek az ideiglenes birtokba vételről. Talán mondani sem kell, hogy nem toprongyos prolikról van szó, hanem olyan személyekről, akik valamilyen(?) módon lekötelezték maguk iránt a hatalmi nómenklatúrát. Márpedig a hatályos törvény értelmében nekik elővásárlási joguk van.
A vidéki ember számára semmit nem mond az a tény, hogy ezek az ingatlanok Belgrád óvárosában, Voždovacon, Surčinban vagy éppen Újbelgrádban vannak-e, de akik ismerik a Duna és a Száva találkozásánál fekvő metropolist, állítják, hogy az említett részek amolyan úri negyednek számítanak. Logikus (lenne) tehát, ha a létesítmények értékesítésével komoly összeg ütné a büdzsé markát, de az csak egy-két pénzügyi fehér foltot lesz képes befedni. Ennél sokkal nagyobb összegre lesz szükség, hogy viszonylag gondtalanul átvészelje a kormány a következő esztendőt.
Vannak még értékek e szűk határok közé szorított országban, amelyekért a külföldi, de főleg a hazai pénzemberek kapva kapnának. Például a köztársasági nyugdíjalap tulajdonában levő üdülőhelyek. A hosszú évtizedek alatt Magyarkanizsától Ivanjicáig számos fürdőhely épült, és a nyugdíjasok pénzéből egyre korszerűbbé vált, most pedig a kormány egyszerűen el akarja őket adni. Azt ugyan nem mondja ki, de csak a vak nem látja, hogy minden dinárra szüksége van. Ezek a „vagyontárgyak” – egy ország viszonylatában – lényegében a családi ékszerek csoportjába tartoznak, s az értékesítési szándék sok mindent elárul. Az is borítékolható, hogy hiába fog hőbörögni a nyugdíjasok szakszervezete, a hatalom és a döntés joga más kezében van.
A fent említett lakások és üzlethelyiségek témája egészen más vetületű, és szorosan összefügg az annak idején az állam részéről elkobzott vagyon visszaszármaztatásával. Tudjuk, hogy a restitúció folyamata még nem zárult le, tehát az említett épületekre esetleg valaki, vagy az örökösei jogosan igényt tarthatnak. Jobb lenne tehát sebtében eladni őket, hiszen abban az esetben csak egy évtizedekig tartó kínos jogi huzavona után lehetne birtokba helyezni a jogos tulajdonosokat. Márpedig minden ember élete véges…
Vajon nem éppen ezért sietős ez a végeladás?
