Nem tudom, hogy kik azok az emberek, akiket a belgrádi Biztonságpolitikai Központ megkérdezett, de felmérésükből az derült ki, hogy a szerbek 73 százaléka nem fogna fegyvert annak érdekében, hogy visszaszerezze Koszovót.
A véleménykutatásból az is kiderül, hogy csak a cigányok, azaz a romák nem ellenzik a háborút, sőt támogatják, a többi nemzeti kisebbség – beleértve minket, magyarokat is (ezt már én teszem hozzá, ugyanis rólunk nincsen külön fejezet a tanulmányban) – teljes mértékben ellenzi.
Mindez nagyon szép, és jó. A romákat megértem, ugyanis nagyon sokan Koszovóról kényszerültek elköltözni, és telepedtek le Szerbia nagyobb városaiban, vagy utaztak tovább a menekültáradattal Nyugat-Európába. És nem is a romákkal akarok foglalkozni, hanem a háborúval.
Mondja meg hát nekem valaki, miért akartunk ismét háborúsdit játszani. Nem volt elég a múlt század záró évtizede? Annak a levét isszuk a mai napig, és sajnos, inni fogják gyerekeink, unokáink is.
Valamikor régen, még a 19. században bizonyos Vasa Živković írt egy verset, amely arról szólt, hogy a szerb örömmel ölti fel a mundért. Később Josif Runjanin a verset meg is zenésítette. Akkor ez egy propagandaszerzemény volt.
Jóval később Bora Čorba is írt egy verset, amelynek egyik versszakának első sora megtévesztő, ugyanis ő is azt állítja, hogy a szerb örömmel megy katonának. A másik versszakból viszont kiderül, igen, de csak akkor, ha ketten tolják, hárman pedig verik.
A kilencvenes évek háborúiba senki sem ment szívesen, lelkesedéssel. Csak akkor nem készültek felmérések. Akkor behívók voltak, parancs, fenyegetés. A hatóságok a tartalékosokat vadászták. Akiket sikerült elérni, az akkori frontok egyikére küldték. Jártam közöttük. Harminc-, negyvenéves, többnyire családos emberek voltak. A front-közeli falvak egyikében, másikában táboroztak. Senki sem tudta, mi lesz velük. Gyűrött katonaruhában voltak, és folyamatosan öntötték magukba a sört és a pálinkát. És amikor megkérdeztem tőlük miért harcolnak, mind azt mondta, hogy nem tudja, valamennyien haza mennének.
Persze, erről nem ők döntöttek.
A kilencvenes éveim tapasztalata az, hogy a szerbek akkor sem akartak harcba menni. És a katonaságot sem kedvelték különösképpen. Erről is tudok néhány mesét mondani a múlt század nyolcvanas éveinek elejéről, amikor is – nem szerbként – bevonultam a pólai Rojcz kaszárnyába. Egy-két alacsony rangú tiszten kívül senki sem örült, hogy ott van. Ők viszont folyamatosan élvezkedtek rajtunk.
Ennek azonban akkor még nem volt politikai háttere. A kilencvenes évektől kezdve viszont folyamatosan van. És nagyon fontos megjegyezni, hogy a kilencvenes évek háborúiban a mai politikai elit nyakig benne volt. Persze, tudom, hogy az ember idővel képes változni, mondhatnánk megérik, de úgy látszik, hogy ez nem mindenkire vonatkozik. Nem tudom megérteni, hogy a Koszovóban élő szerbeknek is, albánoknak is – gondolok itt az egyszerű emberekre, akiknek ősei is együtt éltek – ne volna az az érdekük, hogy együtt üljenek le egy sörre – az albánok is isznak, erről tanúskodhatok is – és ne meséljenek el egymásról egy-egy viccet. Mert ők nem haragudnak meg a vicc miatt. Vannak azonban, akik abból élnek, hogy haragítsák őket.
Nagyon örülök, hogy a szerbiai szerbek (és mi is) nem vagyunk hajlandóak Koszovóért harcolni. Mert ha ott elkezdjük, akkor majd harcolni kell Bosznia, Horvátország, Macedónia, de lehet, hogy még Szlovénia és Montenegró egy részéért is. És ha ez így lesz, akkor mi, magyarok is indíthatnánk különböző háborúkat, de az olaszok is, talán a törökök is, meg ki tudja még kik. Tudom, hogy ebből több embernek óriási haszna származna, de azt a hasznot utókorunk szenvedné. Mint ahogy szenvedi ma is.
Végül egy rövid, személyes történet (lehet, hogy egyszer majd hosszabban is megírom). Egy évig Splitben a PBR 512-es őrnaszádon szolgáltam katonaként. Sohasem szerettem a katonaságot, de ha már kötelező volt, akkor kértem, hogy tengerész legyek. A tengert imádom, a kietlen zord helyeket nem. Csaknem negyven év távlatából mondhatom, hogy nem volt rossz. Nemrég Splitben jártam, és nosztalgiából utánanéztem, hol lehet a hajóm. A világhálón megtaláltam. Montenegró tengerének fenekén. Búvárok pózolnak rajta. Ennyi maradt belőle, és a rajta szolgáló katonák emlékéből. Egy roncs, és néhány búvár.
