Nem kis port vert fel a közelmúltban a szerb védelmi minisztérium által kipostázott katonai behívók sokasága. Meglepetésként érintette a polgárokat, és óriási felháborodást váltott ki mindenkiben ez a váratlan akció. Tekintettel a – szunyókáló, de bármikor kitörni képes tűzhányóhoz hasonlító – labilis balkáni biztonsági helyzetre, nem kis félelmet is okoztak a katonai gyakorlatra invitáló behívók. A hírek szerint: egy, három és tizenöt napos átfogó gyakorlatról lenne szó, és aki elutasítja a behívó átvételét, vagy nem jelenik meg a jelzett időpontban a gyakorlaton, 10-től 50 ezer dináros pénzbüntetésre, vagy akár három hónapos börtönbüntetésre számíthat. Jovan Krivokapić, a minisztérium szóvivője elmondta, hogy nem váratlan katonai gyakorlatról van szó. Nem kell semmi komoly hátteret keresni az akció mögött, vagyis azzal nyugtatta a polgárokat, hogy nem a forrongó katonai-politikai helyzet miatt kerül sor a gyakorlatokra. Állítása szerint ez egy teljesen szokványos, a minisztérium programjában előre betervezett tevékenység. Elsősorban azok a hatvanöt év alatti hadköteles polgárok számíthatnak behívóra, akik mögött még fegyveres szolgálati idő áll a hadseregben. Elmondása szerint egyébként, tekintet nélkül arra, hogy fegyverrel, vagy civilben szolgált valaki, harminc éves kora után automatikusan bekerül a Szerbiai Hadsereg tartalékos állományába. A törvény értelmében ez az állomány bármilyen rendkívüli helyzet, természeti csapás és magától értetődően háború esetén mozgósítható. Mindennemű ellenállás a törvényben előírt módon szankcionálható.
A szóvivő „megnyugtató” szavai ellenére szinte felrobbant az internet és talán nincs is pozitív visszajelzés a hadköteles, főleg idősebb polgárok részéről. Az egyik legnagyobb visszhangot egy Belgrád-környéki polgár reakciója váltotta ki, aki a következőket osztotta meg a nyilvánossággal: „Becsületesen leszolgáltam a katonaidőt, részt vettem az eddigi katonai gyakorlatokon, a harctérre is elvittek. Azok, akiknek a házait védtem, időközben beköltöztek az én falumba, megszereztek néhány jó »funkciót«, felfejlesztették vállalkozásaikat, én meg munka nélkül maradtam. Van egy huszonkét éves diplomás fiam. Sem ő, sem én nem kaptunk semmit az államtól. Azok kaptak munkát, akiknek én a házait védtem tartalékosként. Nos, nem mehet ez így tovább… Lássam csak, ki fog engem, vagy a fiamat mozgósítani! Nincs nektek annyi börtönötök, mint amennyi hozzám hasonlóan gondolkodó ember van” – áll többek között bejegyzésében.
Miért nem meglepő egy ilyen hangnemű reagálás? Valószínűleg azért, mert nagyon sok az igazságalapja. Bennünk, idősebbekben, akiket korábban lépten-nyomon megtaláltak, éjnek évadján ránk verték az ablakot, harcterekre vittek bennünket teljesen ismeretlen helyekre, számunkra idegen beosztásba, még nagyon élénken élnek a rossz emlékek. Hogyan is feledhetnénk egy olyan fogadtatást, amikor a behurcolás után, valami büdös katonai ruházatot ránk dobálva, felsorakoztattak bennünket, majd egy harci kakasra emlékeztető tartalékos tiszt, egy termetes pisztollyal az oldalán, azzal motiválta a csapatot, hogy aki nem akar holnap hajnalban velük menni, az szóljon, mert azt ott azon nyomban agyonlövi. Látva elszántságát, nem kockáztattunk. Mentünk. Vittek bennünket. Bezsúfolva egy teherkocsiba, mint a vesztőhelyükre szállítandó vágóállatokat. Átvonulva néhány városon, további pofonokként csattantak arcunkon a vendéglők teraszán, egy szál pólóban söröző polgártársaink gúnyos, csúfolódó tekintetei és beköpései. Mert mindig volt, aki megúszta. Azóta idegenkedem attól, hogy kiüljek Belgrádban egy vendéglő teraszára sörözni. Szó, ami szó: az érintett nemzedék telve van hasonló, rossz élményekkel. Számukra már a katonai behívó, a katonai gyakorlat említése is stresszfaktor. Ha valaki mégsem élte volna át azokat a napokat, nincs képe arról, miképpen fészkelték bele legmélyebb, egyben legsötétebb emlékeinkbe magukat, ajánlom, hogy internetböngészés helyett üljenek le néhány percre egy idősebb katonaviselt emberrel. Kérdezzenek rá: miért is izgul, miért aggódik egy ilyen hír hallatán. Ha véletlenül nem botlana bele egy ilyen ismerősbe a falu kocsmájában, akkor olvassa el Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál című regényét.
Igaz, a minisztériumi szóvivő szavai valamelyest megnyugtatóak. Nem is kelthetünk pánikot. Nem is célunk. Nem terjesztünk rémhíreket. Nem lázítunk senki és semmi ellen. Tény azonban, hogy félelmet kelt bennünk egy ilyen mérvű akció. A Drina mentére, Szlavóniára, Bezdánra és Baranyára sem úgy akarunk emlékezni, ahogyan kénytelen-kelletlen tesszük. Különösen rosszul érint ez az akció minket, vajdasági magyarokat, akik most végre bízunk a konfliktusok tárgyalásos, békés megoldásában, egy európai út járhatóságában. Jobb híján elhisszük, hogy ezek most csak rutingyakorlatok, nincs okunk aggódni, nem fenyeget bennünket háborús veszély. Csak nagyon elevenen él még bennünk a múlt. Akit egyszer a kígyó megmart, az a gyíktól is fél.
