„Eljött az ideje annak, hogy népünk ne dugja struccként a fejét a homokba, hogy reálisan tekintsünk a körülöttünk lévő világra, hogy ne engedjük meg valaminek az elveszítését, ami a miénk, de ne várjuk azt sem, hogy valaki a kezünkbe adja azt, amit már régen elveszítettünk.”
„A megoldást nem mítoszaink és ellenségeskedéseink jelentik, másfelől nem is a nemzeti és állami érdekeinktől való elállás vagy az azokról történő lemondás a megfelelő út.”
„Köztársasági elnökként azt szeretném, ha megkísérelnénk felszámolni az ellentéteket, egyszer s mindenkorra, ha lehet, ha nem lehet, akkor semmi… Akkor elkönyvelünk még egyet a számos kudarcaink között, közös, szerb és albán kudarcaink között. A megoldás megtalálása gondolkodástól izzó elmét, a túlzott érzelmi kitörésekkel szemben ellenálló szívet és kompromisszumokkal bepiszkolt kezeket követel.”
Ezekkel a gondolatokkal fordult szerzői írásában a szerb társadalom minden tagjához, hatalmi és ellenzéki politikai szereplőkhöz Aleksandar Vučić államfő a minap, amikor a koszovói gordiuszi csomó kibogozására szólított fel. Hogy miért volt szükség egy efféle írásra? Elsősorban valószínűleg azért, mert a köztársasági elnök is tisztában van vele, hiába egy akár évtizedeken át tartó brüsszeli párbeszéd, melyet itt is, ott is rendkívül sikeresnek neveznek, ha a legfontosabb kérdésekről továbbra sem esik azokon szó, ha nem sikerül megoldani a Koszovóban élő szerbek helyzetét, s végső soron, ha nem sikerül lassan, de biztosan eljutni egy olyan dialógusig, melynek eredményeképp a Belgrád által déli tartománynak, Pristina által független államnak tekintett régió státusa is rendeződik. Rendeződik akképp, hogy az egy szerb és albán bólintást is eredményez, s nem akképp, hogy mindenki más úgy foglal állást erről a státusról, ahogyan akar, ahogyan azt belpolitikai körülményei megkövetelik. Másrészt, az európai csatlakozás folyamatában Szerbiának alkotmánymódosítást kell véghez vinnie, s ennek a módosításnak lassan elérkezik az ideje is. Vučić számára két dolog világos: az alaptörvény kapcsán felmerülő legfontosabb kérdés továbbra is Koszovó, s a jelenlegi alkotmány preambulumának sorsa lesz, s ezekre a kérdésekre még minden bizonnyal saját elnöki mandátuma alatt válaszokat kellene adni. Nem mintha a köztársasági elnök félne attól, hogy ez a téma napirendre kerüljön megbízatása alatt, benne mindig is megvoltak azok a politikai ambíciók, amelyeknek köszönhetően a hasonló sorsdöntő kérdéseket kezelni kívánta, s melyeknek köszönhetően magát egyfajta reformalkotóként a száz évvel későbbi történelemkönyvekben látta. Ezek az ambíciók ma is aktívak, ha nem lennének azok, egy ilyen szöveget sem fogalmazott volna meg. A kérdés felvetésének harmadik oka, az imént említett alkotmánymódosítás problémaköréhez kapcsolódóan, az európai uniós csatlakozás lehet. Nincs olyan politikusa Szerbiának, aki ne látná, hogy az EU-nak megvannak jelenleg a saját problémái is, s elsősorban azok rendezésével fog még jó ideig foglalatoskodni. Olyan időszakban, amelyben egy szervezet saját magával van elfoglalva, sokkal kevesebb időt kíván fordítani külső jelenségekre egészen addig, amíg azok nem befolyásolják még nagyobb mértékben saját fennállását. Ilyen körülmények nem felelnek meg egy csatlakozni kívánó államnak, pontosabban egy olyan csatlakozni kívánó országnak, amelynek tisztázatlan határkérdései vannak. Olyan mértékben tisztázatlanok, hogy nem veszélyeztetik a régióbeli stabilitás fennállását jelentős mértékben, viszont nem is számítanak rendezett és elfogadható állapotnak, a csatlakozást megkönnyítő helyzetnek. Mindezek az okok a Koszovó kapcsán kialakítandó párbeszéd megkezdését teszik indokolttá.
A legfontosabb kérdés e párbeszéd kapcsán éppen az, hogy mennyire készült fel a szerb társadalom a váltásra, közgondolkodásának megreformálására és az államfő által is említett nemzeti érzület által vezérelt tettek hátrahagyására. A szerbiai emberek és a politikai élet képviselői többségének minden bizonnyal teljesen világos, hogy Szerbiának lassan két évtizede aligha van beleszólása abba, ami a preambulumban kiemelt déli tartomány területén történik. A brüsszeli párbeszéd változtatni tudott némileg ezen a helyzeten, végleges megoldás azonban nem született. Ha Vučić párbeszédet akar, az valószínűleg jelzés, hogy elmozdulás lehetséges, melyhez a jelen pillanatban létezik egy hatalmi többség, s melyhez csatlakozhatnak az ellenzék egyes pártjai is adott esetben. Vučić üzenetei azonban nem eléggé világosak, igencsak vegyesek ezen a téren. Egy bizonyos: a Koszovóval kapcsolatos szerb politika nem fog a mostaninál kizárólagosabb, nacionalistább, ha úgy tetszik, „jobboldalibb” lenni. A „meglévő megőrzéséről”, a saját tulajdonunk fel nem adásáról szóló mondatok viszont arról szólnak, hogy ez a párbeszéd nem lesz könnyű, hogy nem a tényállást fogja egyszerűen elfogadni a szerb társadalom. Nagy szerepe lesz a megoldás megtalálásában a diplomáciának. Annak azonban világos hazai állásfoglalásra lenne szüksége a sikerhez. Ha ez az állásfoglalás csak apró eltérést hoz a már meglévőhöz képest, félő, hogy a következő évtized is a megoldatlan koszovói gordiuszi csomó dekádja marad.
