Amikor... az újságíró a temető előtt félrelökve másokat fotózza a sírógörccsel küszködő családtagokat, akik szörnyű baleset után elveszítették szerettüket... amikor a nővér azt mondja az anyukának, nem vesznek vért a beteg gyerekétől, mert az egyik papírról hiányzik egy aláírás... amikor a határátkelőhelyen egyórányi várakozás után a határőr lehajtja a sorompót, és közli, egy perc múlva lejár a munkaideje, és a határ is bezár... amikor a tolóablak mögött ülő néni hidegvérrel közli, nem tud műtétre időpontot adni, mert a személyi igazolványban és a betegkönyvben található név eltér, s a néma h miatt hangos szó szót követ... amikor kivártad a sorod a rendőrségen, hogy új útlevelet készíts, s közli veled a felelős személy, hogy a rendszer nem jó, ő ma már nem kezd neki a javításának, gyere vissza holnap... amikor egy hónapra előfizettél egy lapra, de az újság már másfél hónapja jön, s felhív az illetékes, hogy „miért nem szólt, hogy nem igényli? Amit pluszban küldtünk, azt fizesse ki!”... amikor a vézna anyuka, akinek a kicsinye ott csüng a mellén, 40 dinárt kér kenyérre, s a Gucci öltönyös vezető azt mondja: nincs egy vasam se... amikor a suhanc nem adja át a helyét a Moholon felszállt néninek, mert hallotta, hogy az öregasszony csak Óbecséig utazik, ő pedig Újvidékig megy... amikor valakit kineveznek a vállalat élére, s onnantól kezdve már nem érdekli az emberek sorsa, csak a saját vagyonának gyarapításával és az esetleges újabb előreléptetésével foglalkozik...
Élethelyzetek ezek, amelyek nap mint nap előfordulnak, előfordulhatnak bármelyikünkkel, hiszen sokan közülünk átélték már az aggódó anyuka, az utazó, a beteg, az előfizető szerepét. És mi van azokkal, akik a másik oldalon állnak? Akik már megtanulták pókerarccal elküldeni az operációra váró beteget, mert szerintük fontosabb a h betű, mint egy emberélet? Akik fittyet hánynak, hogy a másfél tonnányi árut behordók között van egy várandós anyuka is, aki veszélyeztetett terhes, de nem meri megtagadni a munkát, nehogy elveszítse az állását?
A második eset után, amikor egy pökhendi aktakukac próbálta megakadályozni a sürgős dolgom, rájöttem, mielőbb ki kell fejleszteni egy védekező mechanizmust ellenük, egy olyan fellépést, egy olyan mondatot, amely hallatán a maszk lehull, az érzéketlennek tűnő szív hirtelen átváltozik együtt érzővé. Amikor buta, időrabló, az előírásokhoz túlzottan ragaszkodó okokkal áll elő a második oldal, mindig egy mondattal reagálok: és ha most nem én, hanem az Ön édesanyja vagy a gyereke állna itt, vajon ugyanez lenne-e a válasz? Vajon akkor sem venne vért, vajon akkor is számítana a h betű, vajon akkor is bezárna a határ? A másik lehetőség, mikor cserét ajánlok: ha az Ön családtagja hunyt volna el, s az újságíró Önt fotózná, ahogy a nehéz pillanatokban patakzanak a könnyei, vajon akkor is helyeselné ezt a bulvármédiára jellemző hozzáállást?
Nemrég Szegeden hallgattam dr. Gábrity Molnár Irén szociológus előadását, aki a magyarországi fiataloknak mesélte, hogy a vajdasági magyarok a jég hátán is megélnek. Példa erre az 1990-es évek, amikor öt márka volt a fizetés, de mindenki igyekezett – a törvény adta lehetőségeken belül – ügyeskedéssel és ravaszkodással átvészelni azokat a napokat, hónapokat, éveket.
Hasonló véleményen vagyok én is, igazi túlélőművészek a Szerbiában élő kisebbségek, de lassan az ország majdnem teljes lakosságát idesorolhatjuk. Azonban nem mindegy, hogy éljük túl, éljük meg a napokat. Tegyük azt oly módon, hogy – lehetőségeinkhez mérten – igyekezzünk örömet szerezni másoknak, ha lehet, könnyítsük meg és ne nehezítsük meg polgártársaink életét. És ezt csak úgy tehetjük meg, ha Emberként viselkedünk minden egyes helyzetben.
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.” (Arany János: Domokos napra)
