Nem tudom hány szendvicset kapott Vojislav Šešelj, aki doktori és csetnikvajda titulussal is rendelkezik, amikor útra bocsátották Hágából, pontosabban a scheveningeni börtön cellájából, de megérdemelt volna legalább hármat.
Nekünk, magyaroknak ő csak egyet-egyet szánt, és vagonokon szállított volna át valamennyiünket Magyarországra. A szlovákoknak két-két szendvicset ígért, mivel Szlovákia távolabb van, mint Magyarország, és ez a jószívű ember belehalt volna, hogy ha valaki útközben éhen pusztul.
Újságírói munkám során kétszer is találkoztam vele. Egyszer Belgrádban, egy tüntetésen. Egy-két kérdést tettem fel neki, amelyekre válaszolt is. Ha jól emlékszem, Ótos Bandi fotós kollégával voltunk együtt, és e találkozást egy kép is megörökíti. Šešelj és én. Sajnos nem tettem félre, vagy ha igen, valahol elkallódott, mert most közölhettük volna.
Másodszor Pristinában „futottam” össze ezzel a nagy emberrel, valamikor a kilencvenes években. Igen, nagy ember, ugyanis hozzám hasonlóan ő is magas, csaknem kétméteres. Meg aztán nagyon sok „könyvet” is írt, és ezért is „nagy”, arról pedig nem beszélünk, hogy hatalmas, nagy, terebélyes országot szeretne létrehozni.
Na mármost, Pristinában a Grand Szálloda alagsori éttermében láttam meg. Reggelizett. Jómagam is reggelizni mentem egy újságíró társammal. Szerettem ezt a szállodát, ahol többször is megfordultam, különösen szerettem a reggelit. Mindig svédasztal volt, igen gazdagon megterítve, és mindig volt orosz saláta. Kedvelem az orosz salátát. Šešelj tányérjába nem néztem bele, de biztos vagyok benne, hogy ő is kedveli az orosz salátát, meg mindent, ami orosz. Abban az időben ez az úriember Pristinában, azaz ott is tanított az egyetemen. Nem tudom hány albán diákja volt, de biztosan sok, és biztosan nem kedvelhették, mert amikor a reggeli után hozzá léptem azzal a szándékkal, hogy egy-két kérdést tegyek fel neki, mint politikusnak – természetesen illedelmesen bemutatkoztam, és azt is közöltem vele, hogy a Magyar Szó újságírója vagyok –, igen durván elutasított, csakhogy nem ugrott a magyar nyakamnak. Már-már készült volna, de én két lépést hátraléptem, meg aztán én sem vagyok egy picinyke ember, ezért – feltételezem – ő is csak erejét fitogtatta, de nem mert ártani. Biztosan a pristinai egyetemen tanuló albán „terroristák” bosszantották fel előző nap. Hát, szerencséjére nem ugrott a nyakamnak, de akkor is csak az erejét próbálta fitogtatni, amikor géppuskával és a csetnikekre emlékeztető sapkában pózolt.
Ez az ember mindig csak a szájával volt hős.
Most is azt teszi. Azt mondja, hogy őt a börtönből kidobták, szemtelen, erőszakos viselkedése miatt. És belgrádi szónoklatában hozzátette, hogy ilyen az igazi szerb csetnik. Szemtelen és erőszakos. És mindennemű tolerancia távol áll tőle.
Egy politikai elemzővel beszélgetve megpróbáltam, megpróbáltunk magyarázatot találni arra, hogy miért engedték ki Šešeljt a börtönből. Valóban beteg-e? Mert ha beteg, akkor Hágában jól tudják, hogy nem sokáig él még, így nem is árthat nacionalista megnyilvánulásaival, kirohanásaival. De mi van, ha nem beteg?
Akkor más a cél.
Hogy mi?
Rossz rá is gondolni.
Csaknem huszonöt éve szenvedi ez a nép (a szerb és vele együtt mi, nemzetiségiek is, akik ebben az országban élünk) azt, amit a kilencvenes években vele tett egy maroknyi politikus. Abba most nem megyek bele, hogy ők honnan és milyen megfontolásból voltak távirányítva, de az ő nevük maradt meg az emberekben. És ők vállalták ezt a szerepet. Közülük a „legnagyobb” már nem él, egyesek színt váltottak, azt a „nagyot” pedig, aki még ártani tudhat, hazaengedték.
Vajon miért?
Biztos vagyok benne, hogy hamarosan kiderül.
(Mellesleg, Újvidéken volt egy Zágráb nevű cukrászda, ahol kiváló szendvicseket árultak. Miután összevesztünk Zágrábbal, Athénre változtatták a nevét, és már szendvicseket sem árulnak. Máshol azonban van, például az albán pékek nemrég szétvert üzleteiben. Ott szerezhetek az úrnak három szendvicset, és gyorspostával el is küldhetem, hogy megkönnyítsem a visszaútját.)
