Hol szilveszterezik?
A magyarszo.com olvasóinak szavazatai alapján. Szavazatok száma: 424
Mielőtt bármibe is belebonyolódnék, elmondom: egyetértek olvasóinkkal. Nem azért, mert így könnyebb lesz kikerülni a negatív kritikát, hanem azért, mert meggyőződéssel vallom, hogy szilveszterezni szűk családi, illetve baráti körben a legjobb.
Az internetes körkérdésünkre válaszolók oroszlánrésze otthon, szűk körben fogja tölteni az év utolsó éjszakáját.
Ha csak a jelenlegi gazdasági viszonyokat vesszük figyelembe, akkor mindenképp ez a legelőnyösebb (legolcsóbb) megoldás. Pláne most, hogy a nyugdíjasok járulékait és a melósok bérét is csökkentette az állam. Igaz, nem mintha az ominózus csökkentés előtt olyan gondtalanul ünnepeltek volna az érintettek, mert mire általában a számlákat és egyéb kiadásokat tisztázzák az egyszerű polgárok, csak csirkehátra futja, azt pedig még jóakarattal sem lehet ünnepi lakomának nevezni.
Gondolom, ilyen és ehhez hasonló megfontolásokból döntött úgy a válaszadók túlnyomó többsége, hogy inkább otthon marad és olyan emberekkel szórakozik, akikkel igazán jól érzi magát.
Az is lehet, hogy a már évek óta megkérdőjelezhető minőségű szilveszteri műsort várják, mert a jól bevált Chevy Chase-filmek mindig sikert aratnak. Gondoljunk itt az Óvakodj a törpétől c. filmre, amely évekig szerepelt a kereskedelmi csatornák műsorán. Az illetékesek biztos úgy vélték, hogy '78-óta egyetlen érdemleges film sem látott napvilágot, amelyet esetleg műsorra tűzhetnének szilveszterkor.
E sorok írója is szűk körben tölti az ünnepet, igaz, egy kisebb utazás kereteiben, amelyre már szeptember óta készül a társasággal. Mivel a közös nyaralást megoldani lehetetlen (drágább is), ezért inkább már időben nekikezdtünk a spórolásnak egy „kiadósabb szilveszterre”, amelyet némi jóakarattal egy háromnapos telelésnek is lehetne nevezni.
Az olvasók közül többen szavaztak az éttermi opcióra is. Gondolom, úgy vannak vele, hogy az év utolsó éjszakáján „megadják a módját”, elegánsan felöltöznek, megvacsoráznak, táncolnak, eltöltenek egy szép estét az asztaltársasággal, barátokkal.
Ez így ideálisnak is tűnik, viszont rövid földi pályafutásom tapasztalatai arról árulkodnak, hogy ez nem mindig teljesedik be maradéktalanul. Valaki mindig panaszkodni fog. Kellemetlen az asztaltársaság, sok a nem éppen jó ismerős, ritkán jár a pincér, sőt, botkezű... Vagy a malac túl rágós, vagy a salátából spórolták ki a hozzávalókat, vagy a zene túl hangos... A zene. Muzsikusként nálam mindig is ez volt a legnagyobb fajsúlyú kérdés. Hittel vallom, hogy két zenész hat, egymásra tornyosuló szintetizátoron sem tud olyan minőségi zenét csinálni, mint mondjuk egy ötfős zenekar, amelynek tagjai különböző hangszereken játszanak. A szinti midi-programja ugyanis csak az eredeti hangszerek (dob, basszus, szaxofon, hegedű, gitár) felhígított, élettelen változatát tudja visszaadni, amely egy előre megírt szoftver alapján üvölt a hangfalakból. Így válik az „Egy asszonynak kilenc a leánya” c. nóta az eredeti árnyékává (szürkületkor), amelyet sokszor az igen illuminált művész fakó énekhangja koronáz meg, emeli a disszonancia lélegzetelállító magasságaiba.
Ismerős, kedves Olvasó? Hogy miért van ez így? Azért, mert a vendéglő tulaja sem engedheti meg magának, hogy számítógépről szóljon éttermében a zene (presztízs), ezért felbérel egy zenekart, de lehetőleg egy olyan variációra adja le a voksát, amelyért nem kell mélyen a zsebbe nyúlni. Hogy miért jönnek a zenészek csak ketten, amikor tudják, hogy csak a zenei élmény negyedét tudják visszaadni? Egyszerű: ebben az országban nem igazán ér sokat a művészek bőre (kivéve a kereskedelmi csatornákon majdnem meztelen vonagló „csillagokat”), a számlákat pedig nekik is fizetni kell, a gyereket is ugyanúgy iskolába kell járatni. Minél kevesebben vannak, annál kevesebb felé kell osztani a fix összeget és baksist.
Kölcsönös megértés ide vagy oda, nem csoda, ha az olvasók nagy része úgy dönt, hogy a fenti opcióért már csak ez okból sem hajlandó páronként kiadni ötven eurót, pláne akkor nem, amikor az állam is az ő fizetésük leütésével, megnyirbálásával próbál „anyagilag felállni”, miközben a közvállalatok évi mínusza csillagászati összegekre rúg.
A tereken töltött szilveszter éjszakáknak van egy különös, megfoghatatlan varázsa. Egyike ezeknek a sokszor farkasordító hideg, amelyet a legtöbben (helytelenül) masszív alkoholfogyasztással próbálnak orvosolni. Ezeken a szilveszteri bulikon sok emberrel találkozni, sok érdekességet látni, pláne ha az ember úgy dönt, hogy nem a közeli főtereken ünnepel, hanem útnak indul, és mondjuk Budapesten vagy Bécsben várja meg az éjfélt.
Buktatók azonban itt is vannak. E sorok írójával ugyanis már megtörtént az, hogy egy magyarországi főtéri szilveszterezésen úgy kellett összeszednie a díszes társasága egy részét, mivel azok a „before partyn”, tehát még a lakásban megtartott iszogatás során úgy „beünnepeltek”, hogy éjfélre a himnusz szövegét a Titanic betétdalával keverték össze.
Mondani sem kell, a szállásra való visszatérés sem ment könnyebben, mint a Kölcsey által leírt szavak felidézése.
Végül, a reprezentatív felmérésünkön többen is a „még nem tudom” opciót jelölték meg válaszként. Ez is érthető, több szempontból is. Egyrészt, sokan kétszer is meggondolják, hogy hová fizetik be az újévi „beugrót”, hiszen csak egy éjszakáról van szó, de élni és enni a hónap többi napján is ugyanúgy kell. Másrészt, valljuk be, sokan nem is tulajdonítanak akkora jelentőséget ennek az éjszakának. Már többen is mondták nekem, hogy a szilveszter egy pénzfaló felhajtás, amelyre többen is csak fényképekről fognak emlékezni.
