A párizsi Charlie Hebdo szerkesztőségében történt véres tragédia óta sokat hallhattunk a vallási érzületről. Kétségtelenül az ember egyik legintimebb, egyben legkényesebb identitásbeli hovatartozásáról van szó, amellyel önmagában véve nem illik viccelődni. (Ugyanúgy, mint ahogyan az emberek józan ítélőképességével sem szabadna azt tenni.) Felmerül azonban a kérdés, hogy mi a helyzet a vallási jellegű intézmények képviselőivel: az ő kifigurázásukkal vajon sérül a hívő vallási érzülete, és mi a teendő abban az esetben, ha éppen valamelyik egyház képviselője sérti meg a vallási érzületet, s azzal egy időben a jó ízlést és a józan észt is.
Filaret püspök a múlt héten Vojislav Šešeljt, a Szerb Radikális Párt elnökét a Mileševa kolostorban Fehér angyal érdemrenddel tüntette ki. A püspök magyarázata szerint a „csetnik vajdának”, a „hágai törvényszékkel folytatott küzdelem győztesének” az egyházmegye magas rangú kitüntetését „hálából a szerbség védelmezéséért” ítélte oda. A hivatalos indokláshoz még hozzátette, hogy „Šešelj testvér Isten akaratából mosta le a gyalázatot a szerb nemzetről”, és gratulált a kitüntetettnek „bátor, szerb, hősies harcához”. A „szerb hős” az érdemrend átvételekor egy térképet rajzolt, amely értelmében Észak-Albániának egyszer ismét szerb földnek kell lennie.
Nem hiszem, hogy Šešeljt külön be kellene mutatni, de az emlékezés kultúrájának ápolása érdekében annyit el kell mondani, hogy a radikális pártvezér a legtöbb ember számára szélsőséges nézeteiről, háborús uszító fellépéseiről, a szerb sovinizmus egyik ideológusaként maradt emlékezetes. Személyét háborús bűnök elkövetésének gyanúja övezi, a gyűlöletbeszéd számos „gyöngyszeme” fűződik a nevéhez, a leghíresebb talán az, amely szerint „rozsdás kanalakkal kell kivájni az ellenség gyerekeinek szemét”. A tizenegy év után tavaly novemberben hazaengedett hágai vádlott szabadlábon várja az ítélethirdetést. Hazaérkezése óta sem hazudtolta meg önmagát, nyilvános megjelenéseit továbbra is a gyűlöletbeszéd hatja át.
Egyházi kitüntetésben részesíteni egy ilyen személyt, enyhén szólva botrányos cselekedet. Ha azonban figyelembe vesszük Filaret püspök személyiségét, nem meglepő. Filaret mindig is közel állt Šešeljhez és az általa képviselt „értékekhez”, a kilencvenes években gépfegyverrel a nyakában toborzott a háborúba, Miloševićet támogatta, később pedofilbotrányba keveredett. Szomorú, hogy a szerb pravoszláv egyház sohasem vonta kétségbe Filaret magas rangú tisztségét az egyházi hierarchián belül, és nem indított ellene eljárást. A mostani kitüntetés éppen ezért elsősorban a szerb pravoszláv egyház szégyene, amely most sem érezte fontosnak elhatárolódni tőle. Újságírói megkeresésre, hogy vajon a Šešeljnek odaítélt kitüntetés az egyház egészének az álláspontját tükrözi-e, vagy sem, a pátriárka hivatalában azt válaszolták, hogy az újságírók egy helyi jelentőséggel bíró eseményből szeretnének szenzációt gyártani.
Filaret püspök cselekedete és a szerb pravoszláv egyház magatartása nemcsak a šešelji politika áldozatait gúnyolja ki, hanem a hívőket is sérti. Azokat a hívőket, akik igyekeznek életük minden napján a keresztény értékek szerint élni. Azokat az igaz embereket, akik vallási érzületüket elsősorban családtagjaik, rokonaik, barátaik, munkatársaik és embertársaik iránt nap mint nap kifejtett szeretetben, jó cselekedetben, szolidaritásban fejezik ki.
A vallási érzület jelentése mára nagymértékben megváltozott. Mint ahogyan a huszadik század derekán illúzió volt azt hinni, hogy a humanista ateizmus válasz lehet az ember legmélyebb kérdéseire, úgy illúzió ma azt hinni, hogy a deszekularizáció a vallási érzület lelki-szellemi mélységeit állította vissza. A vallási érzület ezen dimenzióját manapság sok esetben az egyházi berkekben „megvetett” humanista ateisták gyakorolják, a vallási érzületüket nagy előszeretettel hangoztatók pedig sokszor az üdvösségtan és a vallási tanításokon alapuló erkölcsi értékek helyett a külsőségeket és a törzsi mentalitást helyezik előtérbe.
Don Cupitt valláskutató a kilencvenes évek második felében írta a következőket: „Azért ragaszkodunk természetfölötti elképzeléseink és történeteink adott rendszeréhez, és azért vagyunk rájuk büszkék, mert önazonosságunk megkülönböztető jegyeit hordozzák. Ha kódolt formában is, de annál hatékonyabban, világ- és életszemléletünket tükrözik.
Mivel a múltban úgy érezték, hogy csak az tarthatja fenn a nemzeti kultúra hagyományait, ha ezeket minden változtatás nélkül adják tovább, teljesen átitatva mindenki gondolkodását, legtöbbször realisztikus módon tanították és értették: akárha egy odafönt reálisan létező, láthatatlan természetfölötti világról volna szó. Mára azonban, a tudományos elméletek, a technológiák, a kommunikációs eszközök világméretű elterjedésével a naturalizmus demokratizálódott, közkinccsé vált.
Az eredmény az, hogy a tradíciók ironikus hangsúlyt kapnak, zárójelbe kerülnek: hisznek ugyan bennük, de igazából mégsem. Nem úgy hangzik a buzdítás (egy kis nyomással megtámogatva), hogy ragaszkodjunk hagyományainkhoz, mert lelkünk mélyén intellektuálisan egyet tudunk velük érteni (már rég nem tudunk), hanem inkább etnikai lojalitásból vagy politikai kötelességtudatból.”
Csakis a vallás efféle „átpolitizálódott”, „etnocentrikus” megközelítése következtében történhetett meg, hogy Vojislav Šešelj csetnikvajda egyházi kitüntetésben részesült. Visszakanyarodva az írásom elején említett Charlie Hebdóra, felmerül a kérdés: vajon a Fehér angyal idei kitüntetettjének, a díjat adományozó személynek és az utóbbi által képviselt egyháznak karikatúra általi bírálása – ha úgy tetszik: kigúnyolása – istenkáromló, vallási érzületet sértő cselekedet-e.
Ha tudnék rajzolni, most Filaret püspököt rajzolnám le, ahogyan egy rozsdás kanállal kivájja a Fehér angyal szemét.
Blaszfémia?!
Nyilvánvalóan.
Csak nem az elképzelt rajz, hanem a Šešeljnek odaítélt egyházi kitüntetés!
