Februárban mutatják be Oroszországban Andrej Zvjagincev Leviatán című játékfilmjét, de a komor társadalmi dráma máris viharos indulatokat váltott ki az orosz társadalomban. Heves vitákat folytatnak egymással a műről azok is, akik látták, és azok is, akik nem látták. A Gazeta.ru hírportál szerint „feltehetően azért, mert a vitázóknak nem a filmről, hanem az országról vannak ellentétes nézeteik”. Egy hónappal a honi premier előtt hallatták hangjukat a „tradicionális orosz értékek” mindenkori védelmezői is, mélységesen elítélve az alkotásban ábrázoltakat, ami megítélésük szerint oroszellenes. Az orosz kulturális miniszter közölte, hogy Zvjagincev filmje rontja az országimázst, és azzal vádolta meg a rendezőt, hogy cinikus módon tőkét kovácsol az oroszellenes szólamokból, hogy nemzetközi fesztiválsikereket érhessen el. A kulturális miniszterhez csatlakozott az orosz ortodox egyház sajtószóvivője is, aki, miközben elismerte, hogy nem látta a filmet, azt mondta, „hogy az a nyugati elit szájíze szerint készült, és csak a megszokott sztereotípiákat szajkózza Oroszországról”. Legtovább a Kreml politikáját támogató elemző, Szergej Markov ment el, aki Twitter-üzenetében úgy fogalmazott, hogy a Leviatán „Putyin-ellenes filmes kiáltvány”.
De nézzük csak, miről is szól a Leviatán.
A film főhőse, Kolja egy észak-oroszországi városban él családjával. Saját autószerelő műhelyet működtet háza mellett a tengerparton. Gondjai akkor kezdődnek, amikor ingatlanára szemet vet Vadim, a település polgármestere, felszólítván Kolját, hogy engedje át a birtokát, amiért a tényleges ár töredékét kínálják föl. Kolja nem hajlandó eleget tenni a kérésnek, Moszkvából elhívja ügyvéd barátját, Dimát, aki bizonyítékokkal rendelkezik Vadim korábbi piszkos ügyeiről, és felveszi az egyenlőtlen harcot a helyi rendszerrel.
Andrej Zvjagincev filmje egy kiskirályság működését mutatja be. Olyan világot, amelyet a hivatali visszaélés, a korrupció és a bűnözés mindennapisága, a polgármesteri hatás alatt levő ügyészség, bíróság és rendőrség bábvolta, valamint a mindenható politikus és a főpapság haveri viszonya jellemeznek. Olyan világot, ahol a kisembernek gyakran joga megvalósíthatatlanságával kell szembesülnie. Számunkra is ismerős tranzíciós történetről van szó, különösen megrázó végignézni a két ítélethirdetős jelenetet, ahogyan a jog tudorai szemrebbenés nélkül elhadarják a nyilvánvaló igazságtalanságot.
A Bibliát és Thomas Hobbes azonos című művét egyszerre idéző Leviatán a kerettörténet elmesélése mellett szót ejt metafizikai kérdésekről, férfibarátságról, női szexualitásról, központ és periféria viszonyáról, emellett az orosz néplélek sajátosságaiba is betekintést nyújt, abba a környezetbe, ahol a férfi a boltban vodkát kér, „mert mi mást kérhetne”, a szórakozás pedig abból áll, hogy „berúgunk és lövöldözünk egy kicsit”.
A film legszellemesebb jelenetében ugyanis Kolja egyik barátjának a születésnapját ünneplik. Az észveszejtő lerészegedés mellett a férfiak különféle lőfegyvereikből elképesztő lövöldözést produkálnak. Miután minden üres üveget szétlőttek, az ünnepelt kocsija csomagtartójából előveszi volt orosz elnökök berámázott fényképeit – Brezsnyevtől Gorbacsovig – és folytatódhat a lövöldözés. Az aktuális orosz elnök, Vlagyimir Putyin képe sem marad ki a műből, az ő berámázott portréja Vadim polgármester kabinetjének falán lóg.
A Leviatán mindenekelőtt az egyén és a mindenkori zsarnok hatalom közti antagonizmust boncolgatja, a magára hagyott kisember kényúrral szembeni tehetetlenségét tárja elénk. Univerzális történetről van tehát szó, amely a jelenkori orosz társadalmi miliőben ölt testet, maga Zvjagincev többször nyilatkozta, hogy a filmet eredetileg egy amerikai eset ihlette. Ettől eltekintve, az elsődleges mondanivalón túl a filmnek kétségtelenül van orosz vonatkozása is, és kiolvasható belőle az orosz társadalom kritikája. Ismerve a hazai helyzetet, teljes mértékben hitelesnek éltem meg Zvjagincev művét. Paradox módon éppen a hitelességét igazolják az otthonról érkező támadások, alátámasztva a filmben megjelenített politikusi és egyházvezetői arroganciát.
Felmerül a kérdés, miért volt szükség a film elleni kirohanásra.
A Leviatánt túl nagy médiafigyelem övezi Nyugaton, ami – figyelembe véve a filmben bemutatott orosz társadalmat – nem nagyon tetszhet az otthoni hatalomgyakorlóknak. A mű elnyerte a Golden Globe-díjat, a londoni filmkritikusok díjával jutalmazták, és a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában az év elején Oscar-díjra jelölték. Az aktuális világpolitikai helyzet tükrében, amikor az ukrajnai konfliktus következtében egy új hidegháborús korszak küszöbén áll a világ, a Leviatán nemzetközi sikere csak olaj a tűzre. Nem véletlenül éppen az Oscar-díj jelölések közzététele napján „ítélte el” az orosz kulturális miniszter a filmet, kifejtve, hogy a mozi hangulatát „az egzisztenciális reménytelenség” jellemzi, „híre-hamva sincs egy pozitív hősnek”, s bár a szereplők jó sok vodkát isznak, „nem igazi oroszok”. Nyilatkozatában a miniszter felvetette, vajon mit szeret Zvjagincev, s azonnal válaszolt is feltett kérdésére: „Az arany szobrocskákat és a vörös szőnyeget, ez teljesen világos”.
Maga Zvjagincev egy független orosz tévécsatornának azt nyilatkozta: „elszigeteltnek” érzi magát, zavarba ejti, ahogy az állami televízió vele és filmjével bánik. Mint mondta, a Golden Globe-díjához sem gratuláltak hivatalos helyről, pedig utoljára még a szovjet időkben, 1969-ben nyerte el a legjobb idegen nyelvű film Arany Glóbusz-díját egy orosz alkotás, a Háború és béke. Ez annál is inkább meglepő, mert a Leviatánt részben az orosz állam finanszírozta. Ennek kapcsán is volt mondanivalója a kulturális miniszternek, aki hangsúlyozta, hogy „a jövőben nem fogják az adófizetők pénzét ilyen produkciókra költeni”.
A (kultúr)politikai csatározásokat félretéve a Leviatán önmagában értékelve egy mestermunka, mind tartalmilag, mind filmnyelvileg, tény azonban, hogy politikai vetülete szélesebb körökben is ráirányította a figyelmet – ami az egyik oldalon nemtetszést válthat ki, ugyanakkor a másik oldalon lehet az a plusz, ami díjakat biztosít. Mindennek tudatában, ne feledjük, hogy a film sikeres nemzetközi útja tavaly nyáron az európai filmek palicsi fesztiválján vette kezdetét, ahol megnyerte a seregszemle fődíját, az Aranytornyot, a zsűri indoklása szerint „az értékrendjét, erkölcsét és szellemi erejét vesztett társadalom erőteljes ábrázolásáért”.
