Rég foglalkoztatta a szerbiai közvéleményt olyan gazdasági vonatkozású téma, mint a smederevói acélművek eladási kísérlete, amely három napnál is tovább a napilapok címoldalán kapott helyet. Fél ország nagy érdeklődéssel várt a döntésre, emellett ezrek és ezrek, különösen az egykori gyáróriás vonzáskörébe tartozó családok bíztak az üzlet sikerében, akik további megélhetésüket remélték az adásvételtől. Ezentúl bizonyára akadtak mások is, akik hittek még a csodában, de mint láttuk, a csoda nem vált valóra, és a smederevói acélművek ugyanott tart, mint a hónapokkal ezelőtt megkezdett privatizációs játszma előtt.
Egyes válemények szerint épp az történt, ami várható is volt, vagyis nem jött össze az amerikai Esmarkkal kötendő érdekházasság.
A sikertelenségnek több oka is lehet. A helyzet ismerői szerint a magánosítási eljárás megalkotásában és lefolytatásába is komoly hibák csúsztak be, és dilettantizmusra utaló jelek mutatkoztak a közvagyon kezelésében. Az eladást intéző csapatnak, és magának a szerb kormánynak sem volt titkolt szándéka, hogy nagyon is el szeretné adni a vállalatot, és ráadásul épp az amerikai Esmarkot kívánják az acélművek stratégiai partnerének, amivel automatikusan kedvezőbb és magabiztosabb tárgyalási pozíciót biztosítottak a vásárlónak, és hátrányosabb helyzetet maguknak. A háttérben mégis készült a pótterv, amely forgatókönyvet a sikertelen tárgyalások után vetnék be. Ennek alapja a szakmai menedzsment alkalmazása, mely az elképzelések szerint beindítaná a termelést, viszont többen megjegyzik, elkésett lépésről van szó. Őszinte reményt a gyáróriás talpra állítására senki sem táplál.
A belgrádi sajtó sem rejti véka alá, hogy a smederevói óriás az elmúlt 45 évben, amióta csak működik, sohasem termelt hasznot, tehát a működtetése és fenntartása nyilván nem anyagi haszonszerzés, hanem más okokból volt és maradt napjainkban is fontos az országnak.
A smederevói acélművek több mint 5000 személyt foglalkoztat, jelenleg 340 000–350 000 tonna acélt termel évente, holott évi kapacitása elérhetné a 2,2 millió tonnát. Továbbá arról is szól a fáma, hogy a vállalat banki hitelezőknek 260 millió euróval tartozik, korábbi beszerzőinek 12 millió euróval, és emellett a gyáróriás üzemben tartása a szerb államnak havi 10 millió eurójába kerül.
A kiszivárgott és feltehetően nem félremagyarázott hírek szerint az Esmark ajánlata sem volt leányálom, az első feltételek között a foglalkoztatottak létszámának drákói csökkentését követelte, ami azt jelenti, hogy legalább 3200–3500 személy távozhatott volna a cégtől, és a szociális programot, valamint a végkielégítést ki más, mint a szerb állam állta volna. Az is az amerikaiak követelése volt, hogy a szerb állam vállaljon jótállást az Esmark hiteleiért, amelyet nyersanyagvásárlásra fordítana. Az ügy érdekessége továbbá az is, hogy a tárgyalások kezdeti szakaszaiban a vásárló úgy mérte fel, mintegy 200 millió dollár értékű hitelre kényszerül, de az idő előrehaladtával az összeg 500–800 millió dollárra dagadt, amelyre szintén az államnak kellett volna garanciát vállalnia. A következő kikötés pedig az volt, hogy az országban valamennyi ócskavas újrahasznosítását kizárólag a smederevói acélművek végezhesse, a szolgáltatásért pedig az állam fizessen.
A szerb kormánynak az acélművek eladásához fűzött reményei is némileg túllépték a realitás határát, ugyanis az új tulajtól, történetesen az Esmarktól elvárták volna, hogy havonta termeljen 170 000–180 000 tonna acélt, holott jelenleg a gyár évi teljesítménye ennek a kétszerese. Komoly bizniszterv elkészítésére is számítottak, mely részletezné a nyersanyagbeszerzést, szavatolná a végtermék minőségét, forgalmazását, új piacok meghódítását, amely együttesen létjogosultságot és gazdasági megalapozottságot jelentett volna a második kohó beindításához. Mindez a sikertelen tárgyalások folytán nem valósult meg.
A dolgok jelenlegi állása szerint annyi biztos, hogy az acélművek takaréklángon üzemelni fog még egy ideig. Csak az a kérdés, hogy mekkora áron? Egyes számítások szerint az idén a gyáróriás fenntartására, magyarán a nyersanyagok beszerzésére, a foglalkoztatottak fizetésére és egyéb költségekre nem kevesebb, mint 900 millió dollárra lesz szüksége az államnak.
