Töredelmesen bevallom, hogy valamikor réges-régen, tizenkét, tizenhárom éves koromban egy önkiszolgálóban elloptam egy török alvét. Kis csomagolásban volt, ezüst fóliába pakolva. Nekem meg volt egy téli nagykabátom, amelynek zsebe mély volt. Sőt szakadt, úgyhogy a zseb alá lehetett dugni a lopott tárgyat a kabát belsejébe. Nagyon szerettem a török alvét.
Ügyetlen voltam, mert mindezt a záróra előtt végeztem, már akkor, amikor szinte senki sem volt a boltban. A mészáros pedig, tisztogatva saját pultjait, rálátott mindenkire, így rám is. És azt is látta, hogy a zsebembe csúsztattam valamit. Szólt a főnökének, ő pedig, miután a kamu rágógumit kifizettem a kasszán, megvárt a kijárati ajtónál.
Az irodában vallatni kezdett a főnök, mindenféléket kérdezett, a többi között a nevem is. Nem a saját nevem mondtam meg neki, és miután belenézett a füzetébe, lekevert egy pofont. A pofon után bevallottam az igazi nevem.
Mindezt látta egy ismerősünk, aki a boltostól megkérdezte, mi történt, majd mindenről beszámolt anyámnak.
Otthon nem kaptam ugyan pofont, de enyhe fenyítést igen, ami többet ért a pofonnál.
Miért mesélem mindezt el? Nem tudom. Amikor a napokban elraboltak egy kislányt az utcán, ez a történet jutott eszembe.
Tudom, egy kislányt elrabolni nem ugyanaz, mint egy török alvét ellopni. Az alvé ellopását lehet kamaszkori csíntevésnek elkönyvelni. Annak idején biztosan ez így is történt. Nem emlékszem azonban arra, hogy annak idején az utcán, fényes nappal gyerekeket raboltak volna.
Akkor nem féltem.
Ma már kezdek.
Nem magam miatt, hanem a tizenkét éves lányom miatt.
Félek, mert egyszerűen nem tudom mi vár, mi várhat rá. Egy emberrabló, emberkereskedő? Vagy valami más?
Alapjába véve nem vagyok borúlátó. Inkább a világ szebb oldalát kedvelem. Még akkor is, ha környezetem naponta bánt, és megpróbál abba a borúlátó világba belehúzni. Igyekszem ellenállni.
A belgrádi kétéves kislány elrablása szörnyű tett volt. Nem tudom, mi célt szolgált.
Látom, hogy székvárosunkban nagyon sok gyerek áll hadban az utcákon, sarki jelzőlámpáknál és egyéb helyeken. Tudom, hogy nem azért, mert éheznek, hanem mert éheztetik őket. Azért, hogy kolduljanak. És ott, valahol a távolban ül a gazdájuk, akinek minden egyes fityinget le kell számolniuk.
Soha nem olvastam rendőrségi jelentést ezekről az emberekről, ezekről az esetekről. Arról, hogy kik és miképpen használják ki a gyerekeket, a kiskorúakat és velük együtt a nőket is.
Félelmetes, hogy fényes nappal bárki fejbe verhet az utcán egy járókelőt, elveheti tőle legdrágább kincsét, gyerekét, betuszkolhatja őt egy autóba, és az anyát félrelökve elroboghat.
Ez vár ránk is?
