Ha földönfutóvá tettetek, akkor most fogadjatok be udvarotokba. Talán ezt mondhatnák azok a menekültek, akik már évek óta özönlenek Afrikából, Ázsiából, a Balkánról Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba, Kanadába… Évszázadokon át rabságban tartották őket, gyarmatként kizsákmányolták, majd sorsukra bízták. És most itt vannak, kopogtatnak ajtajukon.
Tudom, hogy sehol sem szívesen látott vendégek az Albániából, Pakisztánból, Afganisztánból, Algériából, Szíriából és ki tudja még mely országokból érkező menekültek. Közöttük sokan politikai menedékjogot kérnek, mások megélhetési nehézségekre hivatkoznak, de van közöttük olyan is, aki nem tudja miért indult a nagyvilágba.
Huszonnégy évvel ezelőtt Szlovéniában voltam többedmagammal. Akkor, amikor Ljubljanában kikiáltották a függetlenséget. Ott ismerkedtem meg Fényi Tibor magyarországi újságíróval, aki annak idején a székelyföldi menekültek sorsával foglalkozott. Tőle hallottam a következőket. Mellesleg akkor már sok vajdasági magyar is távozott az országból, elsősorban azért, mert nem volt hajlandó a balkáni fenevad harctereire masírozni. Helyükbe később érkeztek a horvátországi és a boszniai menekültek, legtöbbjük a Vajdaságba. Ekkor duzzadt fel Újvidék és környékének lakossága háromszáz ezerről fél millióra.
(Fotó: Molnár Edvárd)
Tehát Fényi Tibor tapasztalatai alapján elmondta, hogy a menekültek sorsa kegyetlen. Ő a székelyföldi magyarokra gondolt, és olyan értelmiségiekre, orvosokra, mérnökökre, tanárokra, akik mindenüket eladtak és átköltöztek Magyarországra vagy a világ más részeibe. Legtöbben a szakmájukban nem kaptak állást, de mindent megtettek annak érdekében, hogy családjukat eltartsák, gyerekeiket felneveljék, iskoláztassák. Ebbe rokkantak bele. Minden menekült sorsa ez, mondta Fényi Tibor.
A kilencvenes évek elején Szegeden voltam, ugyanis öcsém akkor ott élt, szintén menekültként. Volt egy kutyánk, őt is magunkkal vittük. Öcsém bérházban lakott, a harmadik emeleten. Tízéves lányomat megkértem, hogy vezesse le az ebet, sétáltassa meg az épületek közötti udvarban. Azért ott, mert láttam, hogy a helybeliek is oda vezetik le kedvenceiket. Hát ha nem is, de szinte mindegyik lakásban volt egy-egy kedves kis jószág. A házmesterné a földszinten söprögetett, és amikor meglátta lányomat a kutyával, dühösen ráförmedt: Nem elég, hogy ide költöztök, de még a dögeiteket is magatokkal hozzátok!
A kislány sírva jött föl panaszával. Lerohantam, hogy mondjak egy-két keresetlen szót az asszonynak, de csöngetésemre nem nyitott ajtót.
A menekült egyrészt azért menekül, mert hazájában megalázzák, de tudja, hogy ott, ahova elindult, ott sem fogadják tárt karokkal.
Haszont azonban sokan húznak belőlük. A napokban olvastam, hogy a szegedi taxisok a zöldhatártól Szeged külvárosáig 40 eurót is fizettetnek személyenként. Állítólag a váltóirodák is kereskednek ezeken a szegény embereken. Persze a láncból hiányzik még annak az embernek a honoráriuma, aki átcsempészte őket a határon, aki előtte fuvarozta őket, és majd fuvarozza tovább, Németországba, Franciaországba.
Mindez sok pénzbe kerül. Vajon honnan ezeknek a szegény földönfutóknak?
Ezt kérdeztem a Banja Koviljačán elszállásolt menekültektől néhány évvel ezelőtt. Sikerült megtudnom tőlük, hogy a pénzt a már Nyugaton élő rokonoktól, barátoktól kapják, akikkel szinte naponta telefonkapcsolatban vannak – mindegyiküknek volt mobiltelefonja –, és jelzik, hogy mikor és kivel indulhatnak útnak. Horvátország még nem volt EU-tag. Egyesek Magyarországot választották, mások Horvátországot a Szerbiából való távozáshoz. Akkor még Szerbia és Macedónia között a menekültekkel kapcsolatban semmilyen megállapodás nem volt. Szerbia befogadott mindenkit, és senkit sem toloncolt vissza Macedóniába. Ezt most sem teszi, hanem megengedi, hogy mindenkit autóbuszokkal a szerb–magyar határra szállítsanak, ahol, legtöbbjüket Kanizsán, Horgoson és a környező falvakban útjukra bocsátanak.
Amikor naponta több százan érkeznek a magyar határra, és szinte mindenki okiratok nélkül, és a zöldhatáron próbálkozik a Kánaánba jutni, akkor a magyar kormánynak kötelessége olyan intézkedéseket hozni, ami ezt, ha nem is akadályozza meg, de megfékezi.
Nem vagyok a szögesdrótkerítések híve, de ahhoz, hogy azok végképp lehulljanak, sok mindennek változnia kell a világban. Elsősorban a fejekben. Házam nincs szögesdróttal bekerítve, de kerítés van. Harminc évvel ezelőtt Svájcba tévedtem, egy Luzern környéki hegyi faluba. Gyönyörű házak sorakoztak. Mindegyik előtt pázsit, virágoskert. Mindegyik kert végében zászló lobogott, volt közöttük magyar zászló is. Nem győztem ezen csodálkozni. A szépség elkápráztatott, a tisztaság, a rend, a hegyoldalban legelésző tehenek kolompjainak hangja, de éreztem, hogy valami itt kissé furcsa. Kellett néhány perc, hogy ráeszméljek, mi az. A telkek között semmilyen kerítés nem volt. Nekik erre nem volt szükségük, és hiszem azt, hogy ma sincs.
A történelem során rengeteg falat és kerítést emeltek a betolakodók miatt. Ma a nagy kínai falat a turisták csodálják, de annak idején nem azzal a céllal épült, hogy egyszer majd idegenforgalmi nevezetesség lesz. Volt egy berlini fal is. Ledöntötték, de a mai napig még sokan élnek belőle. Abban bízok, hogy a szögesdrótkerítés száz év múlva nem turisztikai látványosság lesz, hanem svájci mintára rendeződnek a dolgok. Lehet, hogy unokáim megélik azt itthon, amit Svájcban több mint harminc évvel ezelőtt láttam.
Végül a menekültekre visszatérve. Vajon mi, magyarok nem voltunk azok? Gazdasági vagy politikai okokból felkerekedtünk és ide költöztünk. Ma ezt népvándorlásnak, honfoglalásnak nevezik.
