Készítettem magamnak egy parittyát. Gyerek voltam, és boldog, hogy ebben senki sem segített. Zsebemet teletömtem kavicsokkal és elindultam vadászni. Kezdetben csak a fák törzseit célozgattam, de egy idő után meguntam, valami komolyabb célpontot kerestem. Megvan, kiáltottam fel. A fa ágán ült egy veréb. Célba vettem, kilőttem a kavicsot és a veréb a földre esett. Eltaláltam! Örültem hőstettemnek, de örömöm csak egy percig tartott, a madárka a földön fetrengett, eltörhetett a szárnya, nem tudom, de arra emlékszem, hogy végtelenül megsajnáltam. A parittyát eldobtam, a madarat pedig egy cipősdobozba helyeztem. Gondoltam, felépül…
A napokban Újvidéken a Duna parkban ismeretlen tettesek megöltek egy felnőtt hattyút és két hattyúfiókát. A hír hallatán nem is tudom mit éreztem, sajnálatot vagy felháborodást, vagy mind a kettőt egyszerre.
A hattyúk e park szimbólumai voltak.
Azért mondtam az imént, hogy ismeretlen tettesek, mert olvasva az esetről, több történettel találkoztam. Az első – ezt a parkőr mesélte –, hogy kóbor kutyák támadtak a madarakra. Éjjel három órakor (!) terepszemlén volt, a hattyúk tava mellett részeg fiatalok ücsörögtek. Elzavarta őket, majd egy falka kóbor kutya támadt a védtelen madarakra. Őket is megpróbálta elűzni, sikerült is, ám a kutyák három (egy felnőtt és két nagyobbacska fióka) hattyúval végeztek.
Más tudni véli, hogy nem kutyák voltak a tettesek, hanem emberek, lehet, hogy éppen a duhajkodó fiatalok, ugyanis a közölt felvételeken sehol sem látni tollat, márpedig ha kutya fojtogat egy madarat, ott a toll is repül. A hímmadár nyakán mintha késszúrás volna, véli a sasszemű olvasó.
A zöldek is megszólaltak. Szerintük sem a kutyák bánthatták a hattyúkat, ugyanis a kutyák kedvtelésből nem ölnek, csak akkor, ha éhesek, de akkor zsákmányukat el is viszik.
Erről jut eszembe, hogy egyszer Negra kutyám is hozott udvarunkba egy madarat, egészen pontosan egy csirkét. Boldogan mutatta, mire én körülnéztem, lát-e valaki, majd elvettem tőle zsákmányát és kissé meg is vertem az ebet. Féltem, hogy majd valamelyik szomszéd tiltakozni fog, de a mai napig senki sem panaszkodott. És Negra sem hozott többé haza szárnyast. Hogy akkor ezt miért tette, nem tudom, azt viszont igen, hogy nem volt éhes.
Visszatérve a hattyúkhoz, az eset igencsak felborzolta az újvidékiek kedélyét. Az állatbarátok egyrészt megsiratták a madarakat, másrészt viszont a kutyákat védték. Azok pedig, akik kevésbé szeretik az állatokat azon háborodtak fel, hogy két, három hattyú miatt ekkora felhajtás kerekedik, ugyanakkor senki sem törődik a beteg gyerekekkel, a kórházban embertelen állapotok uralkodnak, a forgalom a városban kaotikus, bármelyik pillanatban áldozatai lehetünk, mi felnőttek is, nemhogy a gyerekek.
(Fotó: Dávid Csilla)
Az eset kapcsán megszólalt a város ellenzéki pártjai közül néhány. Nem annyira a szerencsétlen madarak miatt, hanem alkalmat láttak ebben, hogy a hatalom pártjait, a városvezetést bírálják. Ők már megmondták, hogy ebben a városban minden romlásnak indult, lám, már a hattyúk sem alhatnak nyugodtan, végső ideje hát, hogy azok irányítsák a várost, akik sajátjuknak érzik, akik Újvidék érdekeit tartják fontosnak.
A pártok között volt olyan is, amelyik azt javasolta, hogy a Duna parkba szobrot emeljenek a hattyúk tiszteletére. Megvallom, nem rossz ötlet, de nem kellett volna a tragédiára várni. Különben, a világban is számos példa van arra, hogy kedvenc állatokat szoborba öntenek. Ezzel az ötlettel csupán egyetlen bajom van. Látván a város újabb kori szobrait, attól tartok, hogy a hattyúkat a kerti törpék gyártói egyikénél rendelik majd meg.
Félre a tréfával, és térjünk vissza ismét az esethez. Amiatt, hogy ilyen eset megtörténhet, csak mi, emberek vagyunk a felelősek. Mert ha valóban kóbor kutyák marcangolták szét a madarakat, akkor már ki tudja hanyadszor fel kell tenni a városi vezetésnek a kérdést, hogy miért van Újvidéken rengeteg kóbor kutya? Nem hiszem, hogy azért, mert az ebek gazdái megunva tartásukat, megelégelve költséges etetésüket, napi háromszori sétáltatásukat az utcára engednék őket. A kóbor kutyák között ugyanis nem láttam még magyar vizslát, pulit vagy kuvaszt, de a kis ölebek családjából sem egyetlent. Nem a német juhász, vagy az óriás snaucer fut versenyt az autókkal, nem a chihuahua ácsorog a mészárszék előtt, arra várva, hogy a hentes vessen neki egy csontocskát. Mégis honnan a rengeteg hontalan eb? Hallottam, hogy sokat a környező falvakból hoznak a városba, itt engedik el, arra számítva, hogy majd valaki befogadja őket. Lehetséges, de kétlem, hogy ez volna a jellemző. Mások azt mondják, hogy számuk évről évre azért nő, mert ellenőrizetlenül szaporodnak.
Mindez valószínűleg igaz is, tény azonban, hogy sok a kóbor kutya. Számuk nem ma duzzadt több százra, hanem már évekkel ezelőtt. Az előző hatalom sem tett és a jelenlegi sem tesz annak érdekében semmit, hogy ezt a problémát megoldja. Miért? Mert nincsen rá pénz. Legalábbis ezt a választ adják a hivatalos közegek. Ugyanakkor sok száz ezer dinárt fizettek már ki azoknak a polgároknak, akiket egy kóbor kutya megmart és ezért beperelték az önkormányzatot. Az összegből több menhely is épülhetett volna.
Zsörtölődhetnek a polgárok, érvelhetnek az állatvédők, cikkezhetnek az újságírók, de tudom, hogy semmi sem változik mindaddig, amíg az utcán csellengő kutyák egyike nem harap bele a polgármester lábikrájába.
Sajnos, a kutyák nem olvasnak újságot, így az ötletem nem juthat el hozzájuk.
Készítek hát parittyát.
Vajon kire lőjek?
