Az idén Szerbián át csaknem félmillió menekült vonult végig. Naponta többezres csoportokban érkeztek, számuk sokszor meghaladta a tízezret is.
Láttam őket Magyarkanizsán, Horgoson, majd láttam őket Belgrádban, Šiden. Kerestem őket Bezdánnál is, de mire odaértem, a horvátok már átengedték valamennyiüket a Dunán. Csak egy fatörzsre ragasztott kartonlap árulkodott arról, hogy a bezdáni Duna-parti csárdánál tanyáztak egy ideig. Meg a hídon. A kartonlapon két szó angolul: family messages, alatta sok arab szó. Családi üzenetek. Vagy inkább a menekültek családfája?
Különösnek tartottam az üzenetközlésnek e módját a mobiltelefonok világában. Mert szinte mindegyik menekültnek volt és van is mobiltelefonja. Csak annak nincs, aki beejtette az Égei-tengerbe, vagy akitől a bolgár rendőrök elvették. És útközben kártyát is tudnak venni hozzá, igaz kissé drágábban, mint a többi halandó, mert ugye errefelé vannak, akik kissé keresni is akarnak rajtuk. És tölteni is tudják a telefonokat, sőt többnél napelemes töltőt is láttam, ami mifelénk még nem dívik. Bandi barátom az Adaševci Motel előcsarnokában ücsörgő menekülteket fényképezve rá is csodálkozott. „Nézd azt a kék színű dobozkát! Ilyet még csak a tévén láttam! Napelemes!” A kommunikáció a menekültek, az embercsempészek, a már célponton levőek között tehát tökéletes.
Mobiltelefont simogatnak azok is, akiknek szegényes a ruhájuk, de azok is, akik úgy néznek ki, mintha egyenesen egy butikból léptek volna ki a Nyugat-Európa felé hömpölygő tömegbe.
Figyeltem az arcokat, színük bőrét, megjelenésüket. Volt közöttük fekete, ők voltak a legkevesebben, és fehér bőrű is, akik bármikor elvegyülhetnének közénk, sápadt arcúak közé, csupán csillogó fekete szemgolyójuk árulkodna kilétükről. Legtöbbjük bőrszíne barna, mondhatnám azt is, hogy erősen napbarnított.
A Menekültügyi Hivatal egy dolgozója mesélt egy számomra kedves kis történetet. Tudjuk, hogy Belgrádban, az autóbusz-állomásnál a parkban sátoroztak a menekültek, de amikor beköszöntött az ősz, az esős, hideg napokkal, a hivatal úgy döntött, hogy a tábort felszámolja. Volt még talán harminc sátor, többnyire már szakadozott. Megtépázta a vásznat a szél. A parkban a Vöröskereszt mindennap élelmiszercsomagokat osztogatott. Reggelenként húszan, harmincan sorakoztak a napi fejadagért. Amikor a hivatal emberei egy napon megjelentek a parkban, a sátrakban üldögélő emberekhez először angolul szóltak. Nem értették őket. Az arabra is csak pislogtak nagyokat, és szemük akkor csillant fel, amikor a hivatal egyik embere elkáromkodta magát. Persze szerbül. Ezt már értették, mert menekülteknek „álcázott” szerbiai romák voltak.
Később azt is hallottam, hogy Szerbia déli részéből eltűntek a cigányok. Az afgán, szír, iraki menekültek közé vegyülve ki tudja már, hol járnak. Németországban, Dániában, Svédországban?
Beszélgettem egy olyan menekültügyi biztossal is, aki szolgált Preševónál, de a magyarkanizsai táborban is. Šiden találkoztam vele több mint egy hónappal ezelőtt. Sokat mesélt, a többi között a menekültek fizimiskájáról is. „Láttam közöttük mudzsahedet, pontosan olyan volt, mint a tévén, csak a puska hiányzott a kezéből” – mondta.
Az utóbbi időben a menekültek között sok volt a gyerek. Miközben arra vártak, hogy továbbmehessenek, játszottak. Fogóztak, labdáztak, kisautót tologattak, babáztak, rajzoltak, kockákból várat építettek... Egyiküknél sem volt puska, játékpuska vagy játékpisztoly. Nem voltak sem indiánok, sem cowboyok, sem kalózok, sem Rambók. Senki sem játszott terroristát.
Ők még ezt a játékot nem ismerik.
A felnőttek már igen.
Néztem az arcokat, és megpróbáltam kifürkészni, vajon közülük, ki az, aki képes volna felrobbantani önmagát, hogy sok, más vallású embertársát megölje. Ott, az a mogorva ember, aki több ezer kilométer utat tett meg elhagyva otthonát? Vagy amaz, aki gondtalanul mosolyog, viccelődik? De lehet, hogy a vízipipás, vagy aki amott, az autóbusz tövében egy leterített pokrócon imádkozik? A tolószékes asszony álcázta volna magát?
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy Párizsba tömegmészárlás volt, és az elkövetők közül az egyik állítólag a menekültekkel együtt a balkáni utat járta végig.
A szemem láttára, mindannyiunk szeme láttára.