Manapság az ököl törvénye a döntő, mindig a legerősebb, a legagresszívabb győz. Pedig a szelídség nem meghunyászkodás, a szelídség nem szolgalelkűség és a szelídség nem is gyengeség, hanem a rajtunk uralkodó harag legyőzése és az állatias indulatok irányítása. Aki szelíd, nem alázkodik le a rút beszéd és a káromlások posványába, mert ami könnyen jön és igénytelenül használható, az gyengévé tesz.
Talán így gondolkodhattak azok a szerb fiatalok, akiket nemrég csúnyán elvertek egyik délvidéki városunk gyorsétkezdéje előtt, mert az éppen őket kiszolgáló lányt magyarsága miatt szidalmaztak. A történetnek van egy szépséghibának bizony nem nevezhető mozzanata, hogy a nemzetisége miatt támadott lányt nem magyar fiatalok védték meg (pedig ők is ott ettek), hanem szerbek. Kezet emeltek nemzettársaikra, mert nem tűrték a vakság és tudatlanság táplálta gyűlöletüket. Néhány pofon kíséretében szelídségre kérték őket, hogy ne bántsák a lányt csak azért, mert magyar. Mondhatnánk azt, hogy kivétel erősíti a szabályt, vagy csak egyedi esetről van szó, de hát mi is jól tudjuk, nem tegnap óta vagyunk szomszédok. Apáink, nagyapáink és dédapáink is itt éltek egymás mellett, békében. Mindig volt kocsmai verekedés, versengés földért, nőért, valamint erőfitogtatás is. Azonban volt gyűlölettel teli időszak is. Amikor egyesek érdekeit az elégítette ki, hogy vakságba taszítsák és egymás ellen fordítsák a szomszédokat. Ha azonban belegondolunk, ebben a történetben a felelősség, a másik ember iránt érzett szeretet, az elfogadás kerekedett felül.
Mert felelősséggel tartozunk mindenki iránt, akivel találkozunk. Akár egy hozzánk közel álló illetőről van szó, akár egy teljesen ismeretlenről. Ellenben a szelídség e magas szintje óriási figyelmet és nem különb fegyelmet igényel, amit otthonról, a szülői házból, a szomszédok arcáról, az óvodából, az iskolákból, munkahelyünkről, városunkból, országunkból, nemzetünkből hozunk magunkkal. Gyerekként környezetünket szivacsként szívjuk be, hogy végül a képlékeny gyurmából egyedi és megismételhetetlen alakzattá szilárduljunk meg. A csinos, a csúf, a fekete, a fehér, az ember, az állat. Mind-mind befolyásolják életünket, s a velük való találkozás során formálódunk.
Mi viszont még mindig előítéleteink fogságában élünk, és még mindig a nyers testi erő a döntő. Az utcán járva potenciális ellenségként tekintünk egymásra, mert valaki alacsony vagy magas, mert szép, jól öltözött vagy rongyos, mert sárga, barna, fekete vagy szőke, mert kocsija van, háza, macskája, vagy mert semmije sincs, mert magyarul, szerbül, németül vagy japánul beszél.
Pedig ha azt adjuk másoknak, amit elvárunk, hogy kapjunk, akkor hatványozódhat a jóindulat. Ehhez viszont az kell, hogy önmagunkat szeressük annyira, hogy másoknak se akarjunk rosszat. Mert hisz ő ugyanolyan, mint én, és mi ugyanolyanok vagyunk, mint ők, ezért Te sem lehetsz más.
