Budapestben meg Belgrádban nemcsak a kezdőbetűik közösek, hanem a vajdasági magyarsághoz fűződő viszonyuk is. Kivételesen most nem kizárólag a politikumra gondolok, hanem a médiára és a hétköznapi emberekre. Egy jelenségre.
Főiskolai tanulmányaim során néhanapján utaztam olyan évfolyamtársakkal, akikkel kommunikációm előzőleg kifulladt egy-egy szervuszban, de az autóbuszok átkának hála sikerült testközelibb kapcsolatot kialakítanom velük. A budapesti végállomás közelében eszmecserénk távolról sem ért véget, így a közös útirány reményében megtudakoltuk egymástól, hogy ki hova utazik. Mihelyt kimondtam, hogy a határon túlra igyekszem, útitársam megörült, akkor utazhatunk együtt a Keletiből, hiszen ő Debrecenbe megy.
A forgatókönyv a következő volt:
– Nem. A vonatom a Déli pályaudvarról indul. Vajdaságban élek.
– Hogyhogy, nem Erdélybe utazol?
– Nem. Szerbiába.
– Ott élnek magyarok?
Ez csupán egy jelenség. És igaz Szerbiára is. Ők is sokszor ránk csodálkoznak. Nemrég például egy belgrádi egyetemista ámult el a szabadkai buszállomáson, hogy milyen földönkívüli nyelven beszélek a párommal. Viccesen meg is jegyeztem, igen, mi magyarok a Marsról jöttünk. Persze oktalanság azt feltételezni, hogy a szerb lakosság összessége (leszámítva a vajdaságiakat) ugyanabban a tudatban él, és ugyanazt a történelmi leckét tanulta meg, mint mi, kiváltképp, hogy a fiatal nemzetállamok történészei esetenként tudatmódosító szereket megszégyenítő elméletekkel állnak elő. Meg egyébként is nehezen tudnék elképzelni egy dél-szerbiai falucskában élő, az állami televíziót is alig néző családapát, hogy a napi robot után azon elmélkedjen, élnek-e Vajdaságban magyarok.
Itt érünk el egy újabb neuralgikus ponthoz, a nyilvánossághoz, vagyis a médiához. Elég felcsapni Magyarország és Szerbia legolvasottabb napilapjait, hogy szembesüljünk a mellőzöttséggel. A magyarországi közvéleményt a jelek szerint jobban érdekli Erdély és Felvidék sorsa, mint Kárpátalja és Vajdaság (avagy Délvidék) sorsa. Tiszta sor, Pozsony közelebb van, Erdélyt meg ott van a nemzeti romanticizmus fátyla. Egyedül a Duna tévé műsorai és a Magyar 1-es Kárpát Expressz című műsora ad teret nekünk, a kereskedelmi adók azonban ignorálnak minket. Igaz is, nem tartozunk az európai uniós tagországok közé. Nem számítunk piacnak.
A legolvasottabb szerbiai lapokban csemegézve sem olvasok valami sokat rólunk. De úgy egészében a magyarságról sem. A magyarországi parlamenti választások után a fél világban azt szajkózták a balliberális lapok, hogy a magyar szélsőjobb győzött, a szerb médiumok ezt egy rövid és meglepően korrekt elemzéssel letudták. Belgrádot nem igazán izgatták az eredmények, hiszen mindegy, ki veszi át a szomszédos államban az országalmát, mindenképpen tárgyalniuk kell vele az EU-s integrációról. A bácskai „őszödi beszéddel” (zentagunarasi) is késtek vagy egy hetet, megpróbálták szenzációvá nagyítani, majd hagyták, hogy főjünk a saját levünkben. Néhanapján azért egy-két reagálás is megjelenik, ami arról hivatott tájékoztatni a nagyérdeműt, hogy szecesszióra törekszünk. Picit csámcsognak rajtunk, de valójában a velünk történtek nem számítanak hírértékűnek.
A 2002-es népszámlálás szerint Szerbia lakosságának 3,91 százaléka magyar, és pillanatnyilag a politikai mérleg nyelvének szerepét élvezzük. Nagyon nem tudjuk öltögetni nyelvünket, de minek is, mikor a felvidéki és az erdélyi nemzettársainkhoz képest ignorálnak minket. Nem üldöznek minket. Nyelvtörvény helyett nemzetitanács-törvényünk van, és az autonómia területén is elértünk egy keveset. Mintha Belgrádban úgy éreznék, hogy kevesen vagyunk, és ezért nem félnek tőlünk.
Jövőre kiderül, mennyien vagyunk, hiszen népszámlálás lesz. De bármi lesz az eredmény, nem a lélekszámunk az, ami naggyá tesz minket. Mernünk kell nagyot álmodni, és tennünk is kell érte. Tanulnunk kell, hogy kiválóak legyünk. A hatalom okozta vakság helyett pedig alázatra és valódi összefogásra van szükségünk – amelyből a szórvány sem marad ki –, hogy többet senki ne csodálkozzon ránk: Itt élnek magyarok?
