2024. július 18., csütörtök

Három testőr Szerbiában

Hazánk hatalmi koalíciójáról, na meg egyébként is minden hasonló politikai érdek(védelmi) társulásról az alábbi Rejtő-idézet jut eszembe: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban. Idő: délután hét óra. Színhely: Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, ahol néhány ottfelejtett légionista és egypár nyomorult arab tengődik. Személyek: személytelenek. Történik: semmi. ”

Nos, a színhely: Szerbia, Belgrád, ahol meglepően sok pártkatona „tengődik”. Az asztalon nem feltétlenül hússaláta található, hanem esetenként koktél. Pohárban. A három légionárus helyett esetünkben az asztalnál három különböző párt elnöke található: Boris Tadić, Ivica Dačić és Mlađan Dinkić, akik hasonlóképpen padon, vagy inkább bársonybevonatú széken foglalnak helyet. Az idő korrekt. Személyek: személytelenek. Történik: semmi.

Egy belgrádi bulvárlap értesülése szerint a hatalmi koalíció három nagyvezére az idén még egyszer sem ült le, hogy megbeszélje, kinek milyen a politikai elképzelése. Utoljára a tájékoztatási törvény módosításánál találkoztak hivatalosan, de mindenki tudja, nem tudtak közös nevezőre jutni. Hiába ültek egy asztal körül, az ott található problémával nem tudtak, vagy akartak, közösen megbirkózni. Talán az asztalon heverő törvény helyett jobban esett volna számukra egy tál orosz hússaláta. Igaz is, korgó gyomorral nehéz dolgozni.

De nem csak a három főszereplőt lehet ritkán látni kerekasztal-beszélgetéseken a bulvársajtó szerint, hanem a hatalmi koalíció kisebb pártjait is. Sokkal inkább tetszelegnek koktélesteken, mérkőzéseken, vagy fogadásokon. Érthető, ha már egész nap az állampolgárok jólétéért harcolnak, netán egymással, akkor a nap megmaradt részében minek vitázzanak? Jobb lazítani, na meg ne feledjük, a legfontosabb dolgok mindig valamilyen társadalmi egységosztályt kiszolgáló vendéglátóipari egységekben születtek. Talán ezért maradnak el következetesen az Európai Szerbiáért koalíció (Demokrata Párt, Szociáldemokrata Párt, Vajdasági Szociáldemokrata Liga, G17 Plusz és a Szerb Megújhodási Mozgalom) sorra bejelentett ülései.

Nemrég Rasim Ljajić, a szociáldemokraták elnöke meg is jegyezte bölcsen, hogy ha a pártvezérek gyakrabban találkoznának, sokkal jobb feltételekkel működne a hatalmi koalíció. Szavai szerint sokkal hatékonyabb lenne a koalíció, ha az egyes pártok véleménye nem a médiában, hanem először a tárgyalóasztalnál jelennének meg. Meglepő módon hasonlóan vélekedik IvicaDačić, a Szerbiai Szocialista Párt elnöke is. Vagy csak nem szeretné hogy elsüllyedjen a hajó?

Viszont egyetértek velük, hiszen az egészséges együttműködéshez asszertív kommunikáció szükséges, annak az alapja bármennyire is képtelennek tűnik: maga a kommunikáció. Az asszertiv kommunikáció meg nem más, mint az egyén szándékának és céljának nyílt, őszinte megfogalmazása, egyenes, világos kifejezések alkalmazása a beszédben, valamint a másik meghallgatásának képessége. Most már értem, miért húznak „három” felé. A regényben a túlélés volt az elsődleges cél. Igaz, a légionárusok egyetértettek a döntéssel kapcsolatban, hiszen negyvenhét embernek az erődben kellett maradnia: „Huszonöt megy keletre az egyik után, huszonöt a másik nyomába, tehát a harmadikat, aki délre megy, senki sem üldözheti, mert nincs több katona Rakhmár oázis erődjében, mint kilencvenöt”. Nálunk is a túlélés a cél: a szavazók és a pénz.

Ha még élne Rejtő, akkor lehet, hogy megírta volna a Három testőr Vajdaságban-t. Vajon ebben a regényben az író mit helyezett volna az asztalra?