Vajon felvetődött már benned, hogy rosszul választottad meg anyanyelvedet, ha ülsz Pozsonyban egy vendéglő teraszán, és ismerőseid halk beszédre intenek, mondván: itt nem nagyon szeretik, ha magyarul társalogsz? Gondoltál már arra, hogy tévesen választottad meg anyanyelvedet, amikor Szabadkán, Temerinben vagy másutt fenyegetnek vagy megvernek miatta? Vagy egyszerűen csak áttérsz másikra, a többségire, s jobbnak látod, utódaidat idejekorán, már gyermekkorukban „áttéríteni” a későbbi bajok megelőzésére? Vagy véded, őrzöd, ápolod? Mert szent meggyőződésed, hogy a másik is lehet szép, tiszteletet érdemlő, de az mégis csak mostoha.
Anyanyelvet, persze, nem választhatunk, abba csak beleszületni lehet, rendszerint úgy, hogy a szüleink, dédanyánk és ükapánk adták nekünk, hogy velünk se haljon el, hanem vigyük és ajándékozzuk tovább gyermekeinknek, ne csak ideig-óráig, hanem örökre szóló adományként. Anyanyelvünkre senki sem oktat bennünket, nem magyarázzák, hogy miként kell a hangokat képezni, hogyan ragozzunk, melyik a múlt és a jövő idő, a feltételes mód, a hasonulás. Az anyanyelvet nem tanuljuk – legföljebb később a szabályait –, hanem magunkba szívjuk: tejjel, füllel, szemmel. Tudjuk, milyen szavakat hoz magával egy anyai mosoly, egy mozdulat, egy elkomorodó apai arc. Gazdagság ez, örök érték, nem egyhasználatos, eldobható árucikk; legföljebb mellé helyezhető másik, akár több is: mások anyanyelve, amely számunkra hasznos idegen. Amelyekben nincs csobolyócsobbanás, pásztortűz és tenger pusztaság, bérci tető, lángsugarú nyár, vénülő kéz, héjanász, fojtott zsolozsma és tömjén-ár – s nemcsak másként verselnek, hanem mást és másként is énekelnek. Mert a versben és a dalban sors és történelem van, öröm, keserűség, háború, diadal és elbukás, tapasztalat, elődeink egész élete, évezredes kultúra, nekünk pedig a jövőnk, ha el nem kótyavetyéljük.
Szinte bájos számomra, amint az idegen tanult nyelvként az én anyanyelvemen magyaráz, s töri is, botlik is, de szót értünk egymással. Neki elegendő érteni, nem kell éreznie is a nyelvet, tévedhet, lehet idegen hangzású, hiszen ha nem így lenne, akkor már neki is ez lenne az anyanyelve. Ő csupán kommunikál vele, nekem többet kell hogy jelentsen egyszerű eszköznél. Nehezen szívelhető viszont az, amikor ennek a fordítottja történik: anyanyelvet törni se nem bájos, se nem dicséretes, esetleg mentegetőzve megmagyarázható. Bár a kisebbségben élőknek megőrizni nem is nagyon könnyű. Hiszen valamiért minden többségi nyelv a politika által egyeduralomra törekszik: százalékhoz kötik (hivatalos) használatának engedélyezését, rendszerint pedig eltűnésében reménykednek, persze, tudva azt, hogy a nyelv elvesz(ej)tése a nemzet, a kisebbség beolvadását jelenti. Serényen dolgoznak is a cél elérésén, helyenként már azt is megkövetelve, hogy magáénak érezze, parancsra szeresse – de legalább kiválóan beszélje –, akár a sajátjánál is jobban az államnyelvet.
Természetesen tudjuk, hogy a világszervezet legkevésbé sem a mi gondjainkat tartotta szem előtt – eddig az unió sem sokat bíbelődött velünk –, amikor fölhívta a figyelmet arra, hogy a világon létező mintegy hatezer nyelvnek felét a kihalás veszélye fenyegeti, s havonta kettő el is tűnik. S a folyamat megállíthatatlannak látszik. Nem is történhet másként, amikor ott sem sokat tesznek ellene, ahol a nemzetállami hegemónia szarvait letörhetnék.
Mégse gondoljuk azt, hogy kizárólag a hatalmi fölény vagy annak a sunyi módszerei és eszközei jelentik a kizárólagos veszélyt a kis nyelvekre! Van már olyan szemlélet, miszerint a nyelv is áru, s azok maradnak fenn, amelyek iránt nagyobb a kereslet. Tagadhatatlan, hogy a legújabb, nyugat felé irányuló kivándorlási hullámok ennek az elméletnek az igazát támasztják alá: a gazdaságilag erős országok a bevándorlók anyanyelvét is magukba olvasztják – igazán pedig fölváltják –, s ha nem az övékét, akkor gyermekeikét vagy unokáikét. Az angol pedig már most is világárucikk.
Pedig érdemes volna Bábel hozadékát megóvni, tudatosítva azt, hogy az anyanyelv azt a közösséget is jelképezi, amelyikben felnőttünk, s ha elhagyjuk vagy megtagadjuk, az a közösségünk elhagyását vagy megtagadását is jelenti.
