Szabadkán már hagyomány, hogy egyes iskolákban az utolsó tanítási napot az utcán ünneplik a diákok. A rezesbanda kíséretében vonulnak végig a városon és önfeledten mulatnak. A féktelen duhajkodásban igazi kisgyerekekként viselkednek. A jókedv és az öröm annak szól, hogy végre befejeződött a középiskola. A sok latin, meg fizika, matek és kémia óra gyötrelmeit el lehet felejteni.
Ám amikor egyenként beszélget velük az ember, hirtelen mintha felnőtté változnának. Nagyon komoly és határozott elképzelésük van a jövőjükről. Igazi érett emberekként magyarázzák, hova mennek tovább, mi lesz belőlük.
Amikor Bencétől, a szabadkai gimnazistától azt kérdeztem, ha 10 év múlva találkozni szeretnék vele, hol keressem, határozottan azt válaszolta: vagy a párizsi fizikai kutatóintézetben vagy Genfben a CERN részecskegyorsító kutatóközpontban. A szeme csillogott, és én elhittem neki, hogy érettségizőként komolyan gondolja, hogy világhírű kutató lesz belőle.
Dani Hollandiába készül. A szabadkai gimnázium elvégzése után, a világhálón keresztül felvételizett, sikeresen. Ő kérdésemre azt válaszolta, találkozzunk 10 év múlva Szabadkán a Pelivan cukrászdában. Most még ott tart, hogy el sem tudja képzelni, hogy itt kell hagynia Szabadkát, de ha elmegy, akkor is vissza fog járni.
Hanna Újvidéken gyógyszerészetet tanul majd, Bea pedig orvosira fog felvételizni. Aki gimnáziumba iratkozott, nyilvánvaló, hogy tovább kíván tanulni. De amíg eljutnak az egyetemi felvételiig, előbb le kell érettségizni. A bolond ballagáson erről nem esik szó, mert ez a nap az örömé, az önfeledt szórakozásé. Majd néhány nap múlva következik az iskolai ballagás, amikor ünneplőbe öltöznek és szerető családi tekintetekkel körülölelve elbúcsúznak az iskolától.
Ezekben a szép pillanatokban senki sem beszél arról, hogy vannak olyan végzősök is, akiket pótvizsgára buktatott a tanár, akik nem érettségizhetnek, mert még egyszer ki kell állniuk a tanár, a bizottság elé, és be kell bizonyítaniuk, hogy legalább kettest érdemelnek biológiából, fizikából, matekból vagy abból a tárgyból, amiből most elégtelent kaptak. Pedig minden bizonnyal ők is szeretnének egyetemre jelentkezni. Ha már eljutottak a negyedik osztályig, minden bizonnyal valamilyen szinten csak teljesítették az elvárásokat.
Napok óta azon töprengek, mi értelme van az érettségi előtt pótvizsgára buktatni a gyereket? Tudom én, hogy van követelmény, azt is tudom, hogy a kettesért is dolgozni kell, de érettségi előtt talán lehetne a bukásra állónak külön feladatot adni év közben, hogy rádolgozzon a kérdéses tantárgyból és pozitív osztályzatot kapjon. Ne az a tudomány jelentse számára a rámpát az egyetemre indulás előtt, amivel szinte biztos, hogy soha életében nem fog foglalkozni.
Nézzük milyen haszon van, ha egy negyedikes diákot pótvizsgára buktatnak?
Nem tudom elhinni, hogy sokkal jobban fogja tudni az anyagot, ha nyáron kénytelen lesz tanulni azt a tantárgyat, amit egyébként sem szeret. Azt sem hiszem, hogy a tanár bosszúvágyból buktat meg diákot, meg azt sem tudom elhinni, hogy a tanár elégedettebb lesz a kérdéses tanuló teljesítményét illetően augusztusban, mint most. Akkor meg minek egy érettségizőt elvágni?
Magam előtt látom a felháborodott tanárokat, hogy aki gimnáziumi diplomát akar, az igenis szerezzen bizonyos tudást minden tantárgyból. Egyetértek. De vajon milyen haszna is van a pótvizsgával megszerzett tudásnak?
Eljátszadoztam a gondolattal, hogy ezt talán le lehetne mérni a tanáron, aki pótvizsgára buktat egy érettségi előtt álló diákot, vagy egy neves orvoson, egy jól menő mérnökön. Meg sem fordul a fejemben, hogy a fentiek esetleg pótvizsgával végezték el a középiskolát. Sőt, azt gondolom, hogy jó tanulók lehettek. Nos, éppen ezért, hogy lássuk, mennyit is ér a tudás, ki kellene őket kérdezni olyan tantárgyakból, ami nem a szakterületük: képzőművészetből, zeneművészetből, irodalomból..., vagy akár az irodalomtanárt fizikából, kémiából. Lehet, hogy nagyon meglepő eredményekre jutnánk. Nem biztos, hogy nem kellene a tanárnak, orvosnak, ügyvédnek, programozónak is a szakterületén kívül eső művészetekből, tudományokból pótvizsgára menni.
Nem akarok én tudás nélkül diplomát egy diáknak sem, de a kettest egy kis jóindulattal ki lehet préselni a gyerekből, ha már azt mondjuk, életük fordulóján vannak az érettségizők, vár rájuk a nagybetűs élet... hadd menjenek, nagyon sok csapda és buktató vár még rájuk.
De persze nem én döntök, és végül is a tanár tudja, hogy miért egyes az egyes és miért nem kettes. Négy (vagy ennél kevesebb) évig volt szerencséjük egymáshoz.
