Helyszín: valahol a hegyek között. Szereplők: egy kispap, egy filozófus, egy politikus és egy újságíró a lövészárokban, a békeharcos pedig egy napernyő alatt révetegen füstölög. Rajtuk kívül vannak még sokan. Idő: azon kívül, hogy süt a nap, 2013. Szituáció: egy elképzelt, még nem létező háború. A kiskatonák kemény három hónapos kiképzés után már probléma nélkül ki tudják cserélni a tárat, csupán a kiképzőtisztnek sajog azóta a hátsója, elhúzódott a műtét, mert az orvos a nevetéstől nem tudta egykönnyen kivenni belőle a golyót. Nem látott a könnyeitől. Az ellenség közeleg és a bakák a következőkről morfondíroznak: „Jézus szeretete és az Atya...”, „lehetségesek-e a priori szintetikus ítéletek? Hiszen minden katona fegyveres...”, „ők sem érinthetetlenek, ezt tudomásul kell venniük”, „ezt meg fogom írni...”. Egyedül a békeharcos gyújt rá még egyre.
Hadseregre szükség van, hiszen valamivel fenn kell tartani a világ rendjét, és valamire el kell költeni az adófizetők pénzét. Ugyanakkor továbbra is egy olyan világban élünk, ahol a józan ész helyett még mindig erőszakkal rendezzük dolgainkat, az „erősebbnek mindig igaza van” elvvel.
Azonban technológiailag túlfejlődő évezredünkben kicsit idejétmúltnak tűnik egy „néphadsereg” elképzelése – ahol minden lehetséges mozgósítható és sokszor nem mozgósítható embert sorkatonaságra köteleznek – hiszen nem egy gondolkodó és magas rangú katona szerint a jövő háborúit kicsi, ám jól felszerelt különleges alakulatok, illetve a képernyők mögött ülő, billentyűzetet nyomogató katonák fogják megvívni. Mint mi esti háborúnkat a televízió távirányítójával, amikor már lemerülőfélben van az elem.
Ennek a folyamatnak az egyik logikus és várható lépése a sorkatonaság eltörlése, valamint a hivatásos katonaság megalapítása – ami nálunk már évek óta húzódik, igaz, most ez is megvalósulni látszik –, kiváltképp amikor a kiskatonák kiképzése olyan rövid időre csökkent, hogy azt semmiképp sem lehet komolyan venni. Egyes laktanyákban az ellátás szó szerint spártai, az alapvető higiénés követelmények nem kielégítőek, hogyan is lennének azok, amikor a '90-es évek balkáni háborúiban úgy elrongyolódott az ország, hogy a közel 20 éve megújuló politikum – akik valójában nem tudtak sok újat hozni – a mai napig sem tudta azt helyrehozni.
A háború nem mindenkinek a kenyere, így sokan inkább külföldön próbáltak szerencsét, a külhoni munkahelyek után pedig kiváló lehetőség az oktatás is, hiszen aki kiválóan teljesít, az nagy eséllyel kaphat kedvező állásajánlatot az erre szakosodott fejvadászoktól. Be kell vallani, ez ma is így van, sokan áhítoznak egy jó angliai vagy német munkahelyre, vagy sok diák álma bejutni az Oxfordra. Csakhogy amilyen nehéz valahova bejutni, olyan könnyű kijutni, hát senkinek sem kenyere otthagyni egy éppen megszerzett zsíros állást, vagy megszakítani tanulmányait csak azért, hogy a nemzeti romantikába burkolózó hazafiság nevében néhány hónapot a sárban ugráljon. Inkább lemondanak az állampolgárságukról.
Eddig 3 amnesztiáról szóló törvényt hoztak meg a szerbiai honatyák. Az első 1996-ban lépett jogerőre, és felmentette azokat a polgárokat, akik 1995. december 15-ig nem vonultak be; a másodikat 2001-ben hozták meg, felmentve azokat, akik 2000. október 7-ig kerülték el a szolgálatot; míg a harmadik jogszabály szerint azok is amnesztiát kaptak, akik 2006. április 18-val bezárólag nem tettek eleget törvénybe foglalt kötelességüknek. Ennek ellenére továbbra is csak arról hallunk, hogy csaknem 140 ezer katonaköteles férfi él külföldön, amelyből mintegy 44 ezren sorkötelesek pillanatnyilag, és csak 150 külföldön élő vagy tanuló fiatal teljesíti katonai szolgálatát Szerbiában. És mindemellett több mint 5 ezer büntetőeljárást folytat az állam a hadkötelezettség megszegése miatt.
Az igazságügyi miniszter ugyanakkor azt vallja, hogy sokan csak azért nem rendezik katonai státusukat, mert messze laknak a szerbiai konzulátusoktól, nem rendelkeznek megfelelő információkkal, vagy egyszerűen túl drága lenne ez nekik. Vagy csak félnek a letartóztatástól. Meggondolatlanság ezt állítani, hiszen ezzel a kijelentésével, amellett, hogy kiskorúsította a szerbiai diplomáciát – hiszen miféle érdekképviselet az, amely nem foglalkozik polgáraival –, hülyének nézi polgárait is. Igaz, a törvény nem ismerete nem ment fel a jogszabály hatálya alól. Azonban a tegnapi törvényjavaslatból végre hiányzik egy passzus, amely a tervezetben korábban benne volt, miszerint azoknak a külföldön élőknek, akik hazajönnek – hiába vannak felmentve a büntetőjogi eljárás alól –, le kell szolgálniuk a sorkatonaságot. Hiába írtak meg egy értelmes törvényt, a szerb kormány még mindig rózsaszín álmokat szövöget, amikor arról próbálja meggyőzni a közvéleményt, hogy ezzel a húzással haza fognak költözni a külföldön élők. Így nemhogy nem sikerül lassítani a társadalom elöregedését, de még hatással sem lesznek arra – mint ahogy azt a miniszter reméli.
Amíg Szerbia ott lesz az elsők között, akik nem tisztelik saját törvényeiket, hanem a megélhetési politikusainak biztosít inkább állandó bevételt, amíg a korrupció a politikától, a bíróságokon keresztül az egészségügyig mindenhol jelen van, és a munkaadók évekig 3 hónapoznak a munkavállalókkal, ne várjuk, hogy bármely hazánkfia vissza fog jönni. Hiszen felsőfokú diplomával rendelkező ismerősöm Angliában targoncásként 300–400 fontot takarít meg havonta, itthon pedig egy fiatal munkavállaló megközelítőleg 25 ezer dinárt keres meg jó esetben, és amennyiben pedig elköltözik a családi házból, szinte csak szülői segítséggel tud megélni – a megtakarításról meg már nem is beszélek. Legalábbis itt, Vajdaságban.
