Barátság vagy haverság

Haverunk lehet több tucatnyi is életünk során, ha kellően jó a kommunikációnk, vagy ha a humorunk sziporkázik, de akkor is, ha elég empatikusak vagyunk, jó hallgatóságnak bizonyulunk, vagy ha naprakészek vagyunk a falu vagy a város híreiből, Urambocsá! pletykáiból. De a barátság az más. A barátunk egyben a haverunk is, akivel eltrécselhetünk arról, hogy mi lesz az ebéd, mi az aktuális divat vagy milyen szörnyen vagy szépen nézett ki valaki, de a haverunk nem a barátunk. Legalábbis az én olvasatomban. Már idejekorán felismerjük, hogy társas lények vagyunk, ki így, ki úgy közli azt, ami mélyen legbelül lakik és kikívánkozik belőle, már egészen kicsi korunktól kezdve így van ez. Már párévesen kijelentjük, hogy ő vagy ő a barátom, barátnőm. Vajmi fogalmunk sem lévén akkor még arról a fajta barátságról, ami csak később alakul ki. Velünk együtt változnak a kapcsolataink, a gondolkodásmódunkkal együtt, a megélt örömeink, tragédiáink, tapasztalataink alapján formálva bennünket. És kétség sem fér hozzá, mindenkinek megvan a maga tragédiája, a maga rejtegetnivalója, amit csak azzal oszt meg, akiről tudja, hogy nem olyan, mintha a falusi hirdetőtáblára ragasztotta volna ki titkát. Akinek olyan szerencséje van, hogy egy szerető anyával áldotta meg a sors, az biztos lehet benne, hogy ameddig lélegzik, anyja az, aki soha nem akar neki rosszat. Még ha dorgálja vagy unalomig szajkózza ugyanazt a témát, csak azért van, mert jót akar neki. A lehető legjobbat. És abban is biztos lehet, hogy soha nem fogja elárulni, hátba döfni, kiadni a titkait vagy kárörvendően a markában nevetni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. Ez az egy biztos. Később azt is felismerjük, vannak terhek, amiket nem pakolhatunk tovább. Bár nagyobb élettapasztalattal rendelkezik és több bölcsesség van elraktározva a fejében, a szívében pedig jó esetben a teljes megbékélés mindenki iránt, mégse zúdíthatunk mindent rá, hogy még többet aggódjon akkor, amikor már ő maga megnyugodott és megbékélt mindenkivel. Ne vegye a vállára a legnagyobb terhet, a gyermeke gondjainak keresztjét. Ilyenkor, amikor sok kacskaringós ösvényen át eljutunk idáig, jöhet képbe egy barát a haverok mellett. A haverokkal jó elkuncogni, vidámmá tesznek, üres óráinkat kitöltik, de akivel őszintén beszélhetünk a legjobb vagy legfájóbb dolgainkról, az a nagybetűs barát. Egyénenként változó, hogy ki mikor tesz szert rá. És talán a barátokból is van többféle. Van az a barát, kit iskolás éveink alatt ismertünk meg és elég egy évben egyszer találkozni ahhoz, hogy úgy folytassunk beszélgetést, mint annak előtte. Jó visszaemlékezni a gyerekkori csínytevésekre, a mókákra, a tanárok kibeszélése örök témát szolgáltat, akárcsak egy bugris szerelmecskén való önfeledt nevetés. De biztos vannak olyan emberek is, akiknek gyerekkori jóbarátaik vannak. Nekem gimnazista éveim alatt kezdtek kialakulni azok az emberi viszonyaim, amiket barátságoknak lehet nevezni. Van, akivel éveken át csak telefonon beszéltem, mégis tudjuk, hogy egymás élete hogy alakult, kivel mi történt, hogy él. Aztán kicsit felnőttebb fejjel, ha már párkapcsolatunk is van, az a szerencsés, ha a párunk a barátunk. Nemcsak a haverunk, akivel közös gyerekeket nevelünk, vagy a szerelmünk, hanem a barátunk is egyben, aki előtt nincsenek titkaink. Munkahelyi haverságok, jó kollegiális viszony, főnök-beosztott (na ez azért általában nem gyakori, hogy haverságig is eljut), mind-mind fontos a jó közérzethez. Bár ahogy a mondás is tartja, rokonainkat nem választhatjuk meg, de a barátainkat igen. Azért milyen jó is, ha valakinek támasza lehet a testvére, nagyszülője, unokatestvérei is. Költő-író barátságokról is olvashatunk a világirodalomban, nem is kell messzire menni: ott van mindjárt Arany és Petőfi barátsága, melybe az utókor is bepillantást nyerhet.

Mégis van egy olyan fajtája a barátságnak, ami megmarad. Hogy ne dobálózzunk nagy szavakkal, ne is használjuk az örök kifejezést, mert ugye minden elmúlik, minden változik, formálódik, erről is szól a világ, erről is szólnak a kapcsolatok is. Vannak emberek, akiket magunk mögött hagyunk, mert már nem azonosak a problémáink, nem azonos az érdeklődési körünk, megváltoztunk, mások lettünk. De abban egyetérthetünk, hogy mindig kell mellénk valaki. Valaki, aki a barátunk. Legyen az az anyánk, az élettársunk, szerencsés esetben a feleségünk, férjünk, vagy akár a testvérünk vagy akár egy nagybetűs barátunk. Nem azt mondom, hogy csak egy lehet, de hiszem azt, hogy túl sok nem lehet belőlük. Olyanból, akivel reggel megisszuk az első kávénkat, akivel megosztjuk a napi problémáinkat, a pillanatnyi történéseket és ő velünk ugyanúgy, aki előtt nem kell szégyenkeznünk, bármit is teszünk, akiről tudjuk, hogy teljes mellszélességgel mögöttünk áll, még ha a legnagyobb butaságokat is követjük el sorra, csak terelget a jó felé. Nem parancsol, nem követel, nem erőszakolja ránk a véleményét, csak meghallgat, példáin keresztül érzékelteti a szerinte helyes utat, amit ugye egy kívülálló mindig jobban lát, mint az, aki benne van egy helyzetben. Ha kell, hallgat, ha kell, kiabál, ha kell, ott van, hátszélként a gyakran kegyetlennek érzett világban, és ami a legfontosabb: őszinte, kegyes hazugságok nélkül. Akár gyerekkorban ismertük meg, akár később, kell, szükségünk van rá és neki is ránk. Így kerek a történet, egész, szép és lélekgyógyító.