Megvenni, megélni

A koronavírus új helyzetet teremtett az otthonokban és az üzletek polcain is. Az iskolák, óvodák bezártak, miközben a szülők dolgoznak, otthon vagy a munkahelyen. A családtagoknak pedig enniük kell valamit. A bevásárlólista tételei megnövekedtek, az üzletek pultjai néhol délutáni órákra már teljesen megüresednek. Szerbiában – és a legtöbb országban – a liszt, az olaj, a cukor, a só, és a tartós élelmiszerek fogynak. A gyakori felhívások ellenére, mégis úgy tűnik, egyre jobban feltöltődnek az otthoni készletek. A vásárlói rohamokat követően többnyire mindenhol gondoskodnak az árucikkek pótlásáról. Szembeötlő, hogy a legjobban csupa olyan étel fogy, amelyekkel egy esetleges – akár hosszú ideig tartó – karantén esetén is meg lehet oldani egy család étkezését.

Akadnak olyanok is, akik mégis bíznak az ellátásban, remélik, hogy nincs szükség a felhalmozásra, hiszen minden élelmiszerből jut elegendő. Mégis, amikor az ember a boltban járva az üres polcokra pillant, megfordul a fejében, hogy a pulton árválkodó lisztből bedobjon még egy csomagolással a bevásárlókosárba. A nyüzsgés, az emberek nyugtalan, sietős mozdulatai, cselekvésre serkentik a szemlélőt. Több csomagolással vesz WC-papírt, még akkor is, ha a listán csupán egy szerepelt. Nem csoda, hiszen mindannyian ugyanarra vagyunk beprogramozva: a túlélésre. Elkerülhetetlen, hogy bekapcsolódik bennünk az alapvető pszichológiai reflexeket felerősítő gomb. Vannak tehát, akik azért kezdenek nagy vásárlásba ilyenkor, mert a körülöttük lévők is így cselekednek. Tudat alatt, ha valamiben bizonytalanok vagyunk, megfigyeljük, hogy mások hogyan viselkednek, és ehhez alkalmazkodunk mi is.

Másokat a nélkülözés miatti félelem hajt, míg akadnak olyanok is, akik egyszerűen csak kontroll alatt szeretnék tudni az életüket. Az üres polcok látványa olyan jelzést küld a testünknek, akár egy felkiáltójel, amely a nélkülözés, a szűkölködés érzését erősíti fel bennünk. Senki sem szereti, ha fennáll annak a veszélye, hogy hiányt szenvedjen olyasmiből, amire nagy szüksége van.

Sajnos ez az érzés legtöbbünknek egyáltalán nem idegen.

Számomra legutóbb 1999-ben voltak szűkösek a tavaszi hónapok. A NATO-bombázások idején 13 éves voltam. A bizonytalanság és a félelem érzése mellett, édesszájú lévén, többek között a csokoládé utáni hiányérzetre emlékszem. Még mindig tartogatom azt a füzetecskét, amiben annak a furcsa ízű „eurókrémnek” a receptje szerepel, amellyel otthon az édességet próbáltuk helyettesíteni. Sokszor csomósra sikeredett a krém, de azért megállta a helyét a szürke és szomorú hétköznapok közepette.

Az egykori kellemetlen érzések bizonyos helyzetekben – egy sziréna hangja, az üres polc látványa – váratlanul feltörnek.

Ilyen érzelmek mellett pedig nagyon nehéz racionálisan gondolkodni. A vásárlás – nem csak szükségállapotban – egyébként is segít az örömszerzésben. Sőt van itt egy másik lényeges szempont is. Gyakran küzdünk azzal a szorongással, hogy nehogy kimaradjunk valahonnan vagy lemaradjunk valamiről. Nehogy később már ne tudjuk beszerezni, megvenni, megtalálni, megélni. Ha pedig válsághelyzet van és nem sok mindent tudunk tenni, kevés dolgon tudunk változtatni, a vásárlással erősítjük az érzést, hogy nem vagyunk tehetetlenek, cselekedtünk valamit azért, hogy felkészüljünk mindenféle eshetőségre.

A média és a közösségi oldalak szintén közrejátszanak abban, hogy egyre fokozottabban jelen van a vásárlási láz. Az üres polcokról készült felvételek láttán mindenkiben felmerül a kérdés: vajon megvettem-e mindent, ami szükséges? Mi fog történni, ha elfogy a már megszokott élelmiszer, amit a család fogyaszt? Mi a teendő, ha egyre szigorúbb kijárási tilalom lép érvénybe és minden egyes bevásárlást még nagyobb gonddal kell majd megtervezni… Rengeteg ilyen, és ehhez hasonló kérdés merül fel az emberben a különféle hírekre és posztokra kattintgatva az interneten.

Mosolygunk a legtöbb viccen, amit a helyzet ihletett – a lisztben hempergő táncosnőn, háttérben azzal a felirattal, hogy vajon mit csinálhat most az, aki felvásárolta a boltból az összes lisztet. De közben elgondolkozunk azon, hogy miből süssük meg a gyerek kedvenc sütijét, ha a sorban állás után sem találtunk a boltban sütőport, sem élesztőt. Ezek után párszor jól telepakoljuk a bevásárlókosarunkat – több sütőporos tasakkal –, arra gondolva, hogy most egy darabig nem kell ismét sorban állni a bolt előtt, egyméteres távolságra a többi várakozó között.

Minden csapból az folyik, hogy óvatosnak kell lennünk, fel kell készülnünk a különféle váratlan helyzetekre. Ezért nem meglepő, hogy az emberek ösztönösen vásárolni kezdenek, és közben megtörténik, hogy maguknak sem vallják be, miért teszik ezt. Végzik a megszokott nagy bevásárlást. Talán ezt mondanák. Olykor eszembe jut, hogy megkérdezzem a toalettpapír-kötegeket cipelőket, hogy miért, kinek és mi célból teszik azt, amit tesznek. De nem kérdezek semmit. Mindenki úgy dolgozza fel vagy űzi el, ahogyan tudja, a trauma-élményét, nyugtalanságát.