Szent István országában, a polgári Magyarország története idején a Délvidék megmutatta valódi értékét, igazi pompáját, szellemi arculatának sokszínűségét.
Az 1867 utáni években, a nemzeti újjászületés idején Bács-Bodrog és Torontál vármegye új vezetésének – a kiválóan képzett hivatalnoki közösségnek – szinte az alapjaiból kellett felépítenie a magyar társadalmat. Első lépésként pénzintézeteket kellett létrehozni, hogy a kis- és középbirtokok termékei számára piacot teremtsenek. Második lépésként a mezőgazdaságot kellett modernizálni, hogy a birtokok a piacokat megfelelő terményekkel lássák el. Ehhez viszont új szellemiségű, az érdekeit fölismerő, és szem előtt tartó, vállalkozói társadalomra volt szükség. Az új, immár európai igényű polgárság megteremtését azonban csak az iskolák átalakítása és újjászervezése révén lehetett elérni. A Bácska és a Bánság területén sorra alakultak a gimnáziumok, a kereskedelmi középiskolák, és a polgári tanintézetek. Az akkor már közel 150 éves múltra visszatekintő szabadkai főgimnázium mellett, 1872-ben Zomborban és Újvidéken, 1876-ban Zentán, néhány évvel később, a katonai határőrvidék felszámolását követően, az 1870-es évek végén Pancsován, 1875-ben Fehértemplomban, 1877-ben pedig Nagykikindán is létrehozták a magyar tannyelvű főgimnáziumot, ahová a kultuszminisztérium a kor legkiválóbb tudós tanárait helyezte ki oktatónak. Így került Szabadkára Jámbor Pál után Iványi István a történelem, és Toncs Gusztáv az irodalom és a bölcselet tanára, Pancsovára Románecz Mihály a magyar nyelv, az irodalomtörténet és a történelem, Wigand János a magyar és a német nyelv és az irodalomtörténet tanára mellett Fináczy Ernő bölcsésztudor, a görög és latin nyelv tanára, Nagykikindára Morvay Győző bölcseleti doktor a latin, a német nyelv, valamint a magyar nyelv és irodalom tanára, Fehértemplomba pedig Bászel Aurél, a görög és a latin nyelv, Vajda Károly a klasszika-filológia, Király Pál a magyar történelem, Téglás Gábor a régészet tanára mellett Sziklay Ferenc, kiváló író, a magyar irodalom tanára. Mellettük az újvidéki polgári iskola tanáraként Avar Gyula, a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tanára volt meghatározó egyénisége a bácskai és a bánsági középiskoláknak. Közöttük elvétve akadtak olyanok, akik a Délvidék szülöttjeként a saját városukban oktathatták a tudományokra az ifjú nemzedékeket: Radics György előbb Szabadkán, majd Zomborban, Loósz István Szabadkán, a tanári pályáját Baján kezdő Margalits Ede, a szláv nyelvek, a latin, a történelem és a magyar irodalom tanára ugyancsak Zomborban, a bajai születésű Erődi Dániel pedig Nagykikindán kapott főgimnáziumi katedrát, velük egyidőben a szabadkai Frankl István közmegelégedésre tizenhét évig állt az újvidéki magyar főgimnázium élén, és szerkesztette az általa alapított Újvidék című hírlapot. Mert a tudós tanárok tevékenysége nyomán a délvidéki városokban megszületett a magyar sajtó intézménye is, és gazdag volt a korszak könyvtermése.
Ekkor jelentette meg Iványi István, a Szabadka város támogatásával elkészített Szabadka szabad királyi város története című munkájának két kötetét (1886 és 1992), magyar, szerb és német nyelven megjelent Milleker Bódog Versecz szab. kir. város története (1886) című monográfiájának két kötete, és Újvidék szab. kir. város közönségének támogatásával – ugyancsak három nyelven – napvilágot látott Érdujhelyi Menyhért Újvidék története (1894) című könyve is. 1906 és 1909 között Szabadkán öt kötetben jelent meg Iványi István fő műve, a Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára, és a millenniumhoz közeledve egyre szaporodtak az iskolatörténeti tanulmányok is, amelyek közül kiemelkedett Steinbach Antal Torontál vármegye és Páncsova törvényhatósági joggal felruházott város tanügyi állapota 1776/77–1889/90 (1892), Buday József A verseczi m. kir. állami főreáliskola története (1896) és Jeszenszky Dezső A zombori magyar királyi állami főgymnasium története 1872–1895 (1896) című monográfiája.
Az 1867–1918 közötti fél évszázad során a közönség soha nem tapasztalt nagy érdeklődéssel fordult a múlt eseményei iránt, ennek volt köszönhető a történeti munkák népszerűsége. 1883-ban az országban harmadikként alakult meg Zomborban a Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat, melynek évnegyedes füzetei közölték a történeti kutatások eredményeit. Az 1885–1918 között megjelent Évkönyv harminchárom évfolyama máig hivatkozott forrása a történelmi ismereteknek. A korszak vezető történésze, Dudás Gyula – aki a Délvidéken elsőként szerzett tudományos fokozatot a történettudomány terén – sorra jelentette meg tudományos dolgozatait, melyek sorából jelentőségével kimagaslik a Szilágyi Sándor előszavával megjelent A zentai csata (1885), és A zentai ütközet és Szeged visszavétele 1686-ban (1886), továbbá a Bács-Bodrog vármegye régészeti emlékei (1886), s még ugyanabban az évben sajtó alá rendezte a Szerémi György emlékirata (1886) című kötetet. Mindezek a munkák meghatározó szerepet játszottak a magyar polgári öntudat kialakulásában, s ezzel maguk a történetírók is tisztában voltak.
Különösen értékes fejezete a délvidéki írók, költők, újságírók és tudós tanárok munkásságának a magyar–szerb irodalmi kapcsolatok ápolása. Ebben a munkában (is) Radics György járt az élen, szabadkai évei után az általa Zomborban újra alapított Bácska című lapban sorra jelentek meg a szerb népköltészetről írt tanulmányai és ismertetői: Hunyadi János a szerb népköltészetben (1878), A szerb népköltészetről (1879), Rigómezei dalokból (Murat sultán levelet küld Lázár cárnak) (1880) és Hunyadi Mátyás a délszláv költészetben (1884). 1883-ban iskolai használatra önálló kötetben is megjelent A magyar történelem alakjai a délszláv költészetben című tanulmánya. Pályatársa, Dömötör Pál 1890-ben Budapesten a Méhner kiadónál megjelent lírai füzetének címét is versbe szedte: „A nemzetiségek, vagy horvát, oláh, tót, szerb és németség! / Legyen velünk áldás és békesség”.
Aki tehát végigtekint a Bácska és a Bánság kiegyezést követő fél évszázada szellemi termékeinek e gazdag gyűjteményén, még politikai elfogultságtól vezérelve sem beszélhet szellemi szegénységről, gyarmati kiszolgáltatottságról, feudális alárendeltségről – még kevésbé a szerb kultúra egyedüliségéről. A magyar polgári társadalom intézményeiben a korszak magyar irodalmi és tudományos életéhez méltó alkotások születtek, melyeknek a fővárosban és a vidéken is megvolt az értő, lelkes közönsége.
Nyitókép: Szent István államalapító királyunk (Forrás: OSZK gyűjteménye)
