A nyáron lesz 38 éve, hogy Splitben megrendezték a földközi-tengeri játékokat, amelynek az akkori Jugoszláviában olyan fajsúlya volt, mintha nyári olimpia lenne. A munka sem volt kevesebb, mint amilyet 25 évvel később az athéni ötkarikáson tapasztaltam, mégis azt a spliti versenyt egészen más okból jegyeztem meg. A legmaradandóbb emlék az olasz és a francia himnusz lett, hisz abban a két hétben, bármelyik versenytérre kerültem, előbb-utóbb vagy az egyiket, vagy gyors egymásutánban mindkettőt lehetett hallani, és ez olyan hatást keltett, hogy nagyon gyakran azon kaptam magam, önkéntelenül is ezeket fütyörészem, dúdolgatom.
A nemzetközi sportrendezvények velejárói a zászlók és a himnuszok. Meccsek előtt, megnyitókon, eredményhirdetéskor általában felvonnak egy vagy több zászlót, és eljátszanak egy vagy két himnuszt. Mivel vannak összetéveszthetetlen, világszerte ismert zászlók és himnuszok – például a svájci, a japán vagy a kanadai lobogó, illetve a már említett kettőn kívül az amerikai himnusz –, amelyeket első látásra, illetve első hallásra meg lehet jegyezni, annyira különlegesek, illetve fülbemászóak, esetükben nem történhet tévedés. Egészen más a helyzet a kisebb országoknál, vagy olyanoknál, ahol aránylag rövid idő alatt a zászlót és a himnuszt is lecserélték, és olyanoknál is, amelyek nagyon hasonlítanak egymásra. Ezeket vagy ritkábban hallani, vagy pedig a hallgatónál nem ugranak be egyből, mint nekem a spliti versenyen, amikor még el sem kezdték, már fújtam is, akárcsak azok, akiknek valójában szólt.
A hibák pedig megtörténnek, nem is ritkán. Téves zászló kerül fel az árbocra, nem az igazi himnusz dallamai csendülnek fel, és nemritkán ezt csak a legérintettebbek veszik észre, hisz a többi jelenlevőnek fogalma sincs, mit is kell látni vagy hallani.
A legutóbbi kínos eset a múlt hétvégén a Hawaii-szigeteken játszódott le, amikor az USA–Németország Fed-kupa-meccsen a vendéglányok vágták magukat vigyázzba, majd megbotránkozva hallották a jó zenére a téves szöveget. Pontosan azt, amelyet mondjuk az 1936-os berlini olimpián játszottak le a hazaiak tiszteletére. Mint kiderült, a derék hawaiiaknak fogalmuk sem volt, hogy a németek már 70 éve a Haydn-zenét kísérő költeménynek csak egy, az első kettőnél semlegesebb harmadik versszakát énekelik.
Az ilyesmi nem is ritka, bár gyakran politikai jellegű mellékzönge nélkül történik, és leginkább egyszerű technikai hiba. Nem volt kellemes a sötét bőrű dél-afrikai gyeplabdázóknak, amikor 2012-ben az apartheid kori himnuszt kapták, vagy pedig a spanyol teniszezőknek, amikor ausztráliai Davis-kupa-meccsen az 1930-ban lecserélt himnuszt hallották, ráadásul egy, az egyetlen alkalomra írt gúnyos szöveggel együtt. Sajnálatos volt, amikor a nigériai focistáknak a nigeri, az uruguayiaknak a chilei himnuszt húzták el, amikor egy kazahsztáni esetben himnusz helyett Ricky Martin egy sikerszámát játszották, vagy amikor kazah sportolónak Kuvaitban a Borat filmkomédiából ismert „kazah himnusz” szólt.
