A hét sporttal kapcsolatos legfontosabb eseménye – mármint nekünk, magyaroknak – az olimpiai pályázat visszavonása volt. Erről vaskos köteteket lehetne írni, viszont a legtöbb felvethető kérdésre teljes választ nem lehetne adni. Sok minden függőben marad, hisz az egész ügy, legalábbis a nagyobb része, korántsem a sportról, inkább a politikáról szól. Bonyolult politikai játékról, amely egységként indult, és érdekekből széthúzásra változott. És még azt sem lehet egyelőre megválaszolni, hogy van-e egyáltalán értelme annak, hogy a Budapesti Olimpiáért Mozgalom egyetlen számcserével, a 2024-et 2028-cal felváltva tovább dolgozzon. Mert ha őszre Párizs lesz a befutó, a nagyon távoli 2036 előtt európai ötkarikás semmiképpen sem lehetséges.
Hogy most mi a teendő, annak meghatározására a kormány, a pártok, a főváros, a Magyar Olimpiai Bizottság és – egészen logikusnak tűnik – elkerülhetetlen referendum révén az összlakosság hivatott. Kiderült ugyanis, hogy ekkora feladatra nem lehet (nemzeti és egyéb) érzelmekre alapozva vállalkozni, a nemes célú, de óriási befektetéssel járó és maximális komolyságot igénylő ügyet jórészt presztízskérdésként kezelni.
Sajnos, a politika már csak ilyen. Ha létezik a közös és a saját út is, általában a másodikat választja, csupán azért, mert jobban megfelel neki. Ha nem így lenne, Szerbiában és másutt is már régen meg lehetett volna oldani a sporthuliganizmus kérdését. Azt is meg lehetett volna válaszolni, hogy egyáltalán miért létezik, és azt is, hogy a hatalom pontosan miért elnéző vele szemben.
A hétvégén például Nišben rendezték meg a kosárlabdakupa zárótornáját. Már az is érdekes, hogy évek óta miért éppen Niš a házigazda. Logikusnak tűnt egy magyarázat, bár puszta ámítás, hogy ezzel kiküszöbölik a Belgrád-központúságot. Továbbá, van hozzá egy csaknem elfogadható csarnokuk, és a városnak elég nagy létszámú rendőrsége is van, ami a közbiztonság szemszögéből fontos. És mi történt, amikor a döntőben a két fővárosi „nagy csapat” találkozott? Ugyanaz, ami Belgrádban is történt volna. Az utolsó pillanatban befutott két nagyobb fővárosi szurkolócsoport, akiket nem lehetett nem beengedni. Az időszűke miatt motozás nélkül mentek be a lelátóháborúhoz szükséges teljes felszereléssel. Nagy fáklyaparádét rendeztek, és kész csoda, hogy a közömbös rendőrök előtt nem volt emberáldozat.
Utólag erről az illetékes helyeken egy komolyabb szó sem esett. Mintha igényes és megkövetelt ünnepi koreográfia lett volna az egész, az a fél szemére megvakult sérült pedig vessen magára, hogy ott akart lenni a helyszínen. És egészen biztos, hogy semmilyen reagálás nem is lesz. Szükség esetén bárki felelős hivatkozhat arra a másfél évvel ezelőtti miniszterelnöki magyarázatra, miszerint a hatalomnak nincs ereje megbirkózni a sporthuliganizmussal.
