A meccsekre régen is be lehetett jutni jegy nélkül. Akkor még nem léteztek szurkolócsoportok, hanem rajtunk, kölykökön negyedórával a Vojvodina-mérkőzés kezdete után megesett a jegykezelő szíve, és intett, hogy gyorsan osonjunk be, vagy pedig valaki ismerte az illetőt, és a haverokkal együtt bebocsátást nyert.
Ingyen jártam az újvidéki vásáron a lóversenyre, mert néhány magam korúval együtt jól tudtuk, hogy a teherpályaudvar felőli részen hol van nyílás vágva a drótkerítésen. Mi sem természetesebb, nem kellett jegyet váltani a községi ligás Grafičar meccseire sem, hisz ott csak az fizetett némi aprót, aki akart, amikor a titkár, mint a templomban a perselyes, végigsétált a nézők között, míg a Slavija találkozóin azért lehettem vendég, mert osztálytársam és barátom volt a kapus.
Amikor a laphoz kerültem, mindenhova ingyen mehettem be a kis ligás focimeccsektől kezdve egészen Wimbledonig húzódó skálán. A rangosabbakra akkreditáció kellett, sok helyen az sem. Nem tagadom, hogy szívesen jártam a szabadkai ligás focira, Kishegyesre, Szikicsre, Hajdújárásra, Zentára, Palicsra vagy a zónában Ludasra Berényi Miki Peščarájára. Mindegyik élményt jelentett, noha élőben néztem a Realt, a nagy Ajaxot, több válogatott meccseit is, közöttük 1997-ben azt az emlékezeteset is az Üllői úton, amikor Vujadin Boškov Jugoszláviája 7:1-re nyerte a vb-minősítőt.
Egyszer jártam Pristinában bokszmeccsen is. A röplabda-Balkán-bajnokság ügyében jártam Koszovóban, Fehmi Seidiu, a Rilindja lap szerkesztője és klubelnök pedig meghívott. Több százan álltak türelmesen sorban a jegyváltó előtt az egyetlen kapunál, mi ketten pedig, miközben mindenki nagyot köszönt Fehminek, csak besétáltunk. Nem a kapun, hanem mellette, mert kerítés az nem volt. Mehetett volna más is ingyen, de nem kis meglepetésemre senki sem tette.
Volt a keleti lelátóra szóló jegyem az 1967-es Vojvodina–Celtic BEK-elődöntőre, de nem kellett felmutatni. Akkora tömeg rohanta meg a kaput, hogy elsodorták a rendőröket és a jegyszedőket, engem meg vittek magukkal, ha akartam, ha nem, bent voltam. Vézna elsős gimis voltam, és két megtermett dalia vállába kapaszkodtam, nehogy eltapossanak.
Manapság az ingyen bebocsátás nem a gyerekeknek jár, hanem a törzsszurkolóknak, akiket a sport valójában nem is érdekel, a fenegyerekeskedés és a rendbontás annál inkább. Ezek közé nem kívánkozom, ahogy sokan mások sem. Nem is járok a meccsekre, oda sem, ahova ezek nem járnak, még ha fizetnének is érte, mert ott meg az egykorihoz képest silány a színvonal, nincs is mit látni. Talán még a zónameccsekre elmennék. Bár, ki tudja, lehet, hogy azokon is már más lenne az élmény – csak remélem, hogy nem kiábrándító.
