Szüntelenül az az érzésem, amióta hetente nekiülök ennek a rovatnak a megírásához, és ezt teszem már több mint 13 éve, amikor számításba veszem a kínálkozó témákat, hogy egy pozitív hangút kellene választanom. Sajnos, leginkább éppen az ellenkezője történik, hisz a sport és benne tevékenykedő emberek mintha arra törekednének, hogy nagy számban a negatívot sugallják a tollbavételre. Akadnak azonban szép kivételek, mint ez a mai is.
A kishegyesi Tibit, akit mi leginkább Dédó becenevén szólítottunk, s aki nemrég dr. Deák Tibor belgyógyászként és az egészségház igazgatójaként vonulhatott nyugdíjba, csaknem 51 éve, 1966 szeptembere elején ismertem meg, amikor együtt ültünk be osztályfőnökünk, Gál György történelemtanár több mint 30-as létszámú tagozatába. Gyorsan kiderült, hogy a sport őt is vonzza. A következő négy évben én atlétikában, és nagyon kicsit kosárlabdában, ő pedig, még három osztálytársunkkal együtt, hisz sportban olyan erősek voltunk, kézilabdában és labdarúgásban volt az iskola válogatottjának tagja. Előbbiben, az újvidéki körzet bajnokaként, ott lehetett az 1970-es első Diákolimpián is.
Alkatából kifolyólag kiváló védőnek számított. Az osztály többszörös gimibajnok focicsapatában amikor őt ráállítottuk az ellenfél legjobbjára, mintha emberelőnyben játszottunk volna. Nem játszott durván, de nagyon keménynek számított. Kézilabdában gólerős is volt. Leginkább nem ugrott a védők fölé, hanem térdmagasságban, a lábak között suhintott nagyot, és a kapus általában nem is látta a labdát.
Ő volt az osztályunk egyik legjobb tanulója, és érdemei vannak, hogy néhány társunk valószínűleg elkerülte a pótvizsgát. Türelmesen készítette fel őket a kulcsfontosságú feleletekhez vagy dolgozatokhoz. Vidám természetű, dalos kedvű ifjoncnak számított. Mi tanultuk meg tőle például a Székely himnusz és az Aranyvégű cigaretta szövegét, ő tanulta tőlünk a preferánszot. Időnként nagyszabású kártyacsaták házigazdája volt Geroldéknál az udvari albérleti szobában, amelyet Bordás Ákossal osztott, és amelyhez a fali nagy tükör letakarására, az egyenlő esélyek, szinte semleges pálya jelzése végett, egyszer az újvidéki vásár idején még egy svájci zászlót is beszerzett.
Aktív volt a kishegyesi fociban, éppen akkor állt a klub élén, amikor a Szabadkai liga bajnokai voltak, és a ligaválogatottat fogadták a serlegátadó bokszmeccsre.
Harmadszor történt meg, hogy volt iskolatársam adja a témát. Két éve nem volt örömteli, amikor korán elhunyt Bordás Ákosra emlékeztem. A gimnáziumi naplóban ő volt a 3-as sorszámú, én a 4-es, Dédó pedig az 5-ös. Véletlenül és okkal veszem őket sorba, hisz Deák Tiborról azért szólnak e sorok, mert volt osztálytársamat az a megtisztelés érte, hogy szülőhelye, Kishegyes díszpolgárává avassák. Neki nagy elismerés, mi pedig, akik ismerjük, büszkék lehetünk arra, hogy alkalmunk volt vele nemcsak találkozni, hanem az élet egyik, talán legszebb, részét együtt is tölteni.
