Több esetben is vázolgattam már e rovatban, hogy mekkora a különbség aközött, amit Szerbiában az illetékesek mondanak a sport és a testnevelés fontosságáról, valamint aközött, amit azután e kérdésben tesznek. Aligha vitás, hogy párhuzamot lehet vonni egy nemzet tagjainak egészségi állapota és az amatőr sport fejlettsége között az iskoláskor előtti sportiskoláktól a munkássportjátékokig terjedő skálán. Tény azonban, hogy a nyilatkozatok és álláspontok csak egy kívánságlista, az állam pedig anyagi helyzetéből kifolyólag nem sokat tehet. Tehetne ugyan többet, mint tesz, annyi azért akadna rá, vagyis számos rejtett oka lehet, hogy mégis passzív maradjon.
Ezt a kérdést más megvilágításban is boncolgatni lehetne. Az ötletet rá Svetislav Basara író és publicista adta, aki a napokban azt írta, valószínűleg tévedett, amikor a szocialista korszakban azt állította, hogy az állam eltúlozza az amatőr művelődési élet bőséges támogatását. Utólagos ésszel azt mondja, annak oka az volt, hogy a széles néprétegeket távol tartsa a professzionális és a rendszerre veszélyes művészettől.
Ha ez így van, akkor az új hatalom miért nem támogatja bő kézzel az amatörizmust?
Valójában támogatja, csakhogy manapság az amatőröket téves helyen keressük. Nem a művelődési egyesületekben és a diáksportban vannak, hanem ott, ahol a profiknak lenne a helyük. A színházakban, a filmekben, a hangversenyeken, a stadionokban és a sportcsarnokokban vannak, és egyre láthatóbb határvonalat lehet húzni a műkedvelők és az amatőrök között. A különbség az, hogy az előbbiek ingyen csinálják, az utóbbiak pedig pénzért, de nem tudnak megélni belőle.
Ha egy kocsmai műdalénekesnő (manapság esztrádművésznőnek nevezik), akinek pályafutását – legalábbis a bulvárlapok szerint – egy, a hatalmi struktúrákhoz közel álló üzletember egyengeti, kijelenti, hogy felcsap színésznőnek, és szerepet vállal egy filmben, akkor ez azt jelenti, hogy egy iskolázott színésznő marad fizetett szerep nélkül.
Megesik továbbá, hogy az itteni élvonalinak nevezett focisták hónapokon át nem kapnak semmilyen juttatást, holott a hatalom bevallja, hogy eurómilliókkal segíti a névlegesen profi klubokat. Ez nem jelenthet mást, mint hogy a kapott pénzt még véletlenül sem a sportra költik. Nem meglepő, hogy ezek a focisták alig várják, hogy kiszabaduljanak a klubjaik kötelékéből, és aprópénzért külföldre szerződjenek, akkor is, ha az átigazolás összegének nagyobb részét a klubok és a közvetítők húzzák le.
A szerbiai fociklubok évről évre kétes értékű, de olcsón, csaknem ingyen kapott dél-amerikaiakat és afrikaiakat szerződtetnek, akiknek egyetlen haszna, hogy idővel, miután itteni munkaadóik jól keresnek rajtuk, valamivel erősebb ligákba távozhatnak. Amíg azonban ők itt vannak, addig a hazai focisulikban nevelkedett gyerekek nem kaphatnak játéklehetőséget és valamilyen jövedelmet.
Érdekes, hogy a néveleges profi európai kosárlabdát annak nemzetközi szervezete, a FIBA teszi amatőrré. Erről azonban a következő héten.
