A fejlett országok együttes vonása, hogy a polgárság gerincét az erős középosztály képezi. Az orvosok, mérnökön, tanárok, stb. keresete esetükben szavatolja a jólétet, és költőképességükkel alapot nyújtanak a termelésnek. A középosztály jelenléte tehát az életszínvonal tükörképe, amit ha átvetítünk a sportra, megmutatja, hogy egyes országokban mennyire is fejlettek az egyes sportágak.
Példának vegyük a nemzetközi vonatkozásban egyik legrendezettebb sportágat, a teniszt. A múlt század nyolcvanas éveiben Jugoszláviában volt két-három jeles férfi- és egy női teniszező. Goran Ivanišević, Slobodan Živojinović, Goran Prpić és Szeles Mónika a világ legjobbjai közé tartoztak, ami azonban nem jelentette, hogy erős jugoszláv teniszről beszélhetünk, hisz mögöttük ne létezett semmilyen széles bázis, sem rendszer, amely következetes módon szavatolhatta volna a sportág fejlődését és tömegesedését. Röviden: volt néhány élvonalbeli játékos, és bizonyos számú amatőr vagy nem túl sikeres játékos, s ezeket egy mély űr választotta el, amit úgy tehetünk képletesebbé, ha állítjuk, hogy a ranglistán az 50. és az 500. hely között Jugoszláviának csaknem egy teniszezője sem volt.
Ki tudja, hogyan, mert rendszer és távlati tervek továbbra sincsenek, a tenisz a volt Jugoszláviában mégis jelentős fejlődést mutat. Egyik múltkori számban már szó esett arról, hogy csaknem minden volt tagköztársaságnak manapság már nemcsak élvonalbeli teniszezője is van, hanem ott találjuk őket a 100. és 200., azután a 250. és 350. stb. hely között is.
A tenisz Szerbiában szinte teljes mértékben családi vállalkozásnak számít. A sok tehetséges gyermek felbukkanása és szép haladása nem az országos vagy regionális szövetségek fáradságot nem ismerő munkájának és szakértelmének a gyümölcse, hanem szinte kizárólag a szülői és részben szponzori támogatás eredménye. A szövetségeket, ami elvben rendjén is van, a teniszezők csak addig érdeklik, amíg felnőtt vagy korosztályos válogatottakban szerepelnek, és képviselik az országot, az egyéni karrier tekintetében viszont semmilyen felelősséget nem vállalnak, és anyagi támogatást sem nyújtanak. Elvben, ismétlem, ez rendjén is van, hisz semmi értelme befektetni abba, amiből azután semmilyen haszon sem származik.
Egy országos sportszövetség azonban, puszta létezése okán, igenis felelős az illető sportág tömegesítéséért és fejlesztéséért. Nemcsak a kezdőkről és az ifikről meg a Davis- és Fed-kupa válogatottakról köteles gondoskodni, hanem a klubokról is, valamint a népszerűsítés nem akármilyen, hanem értelmes és eredményező formáiról is. Az anyagiak hiányáról nem mondhatnak semmit, mert azonnal megkérdezhetjük, hogy a tisztségviselők mit keresnek például a Grand Slam-tornák nézőterén, ha az élvonalbeli játékosok nem tartoznak a hatáskörükbe. Inkább támogatni kellene a ma 15–19 éves tehetségeket, és szerződést kötni velük, hogy szabad idejükben viszonzásul országszerte sportfejlesztő reklámkampányokban vesznek részt. Mert éppen ők tudnának például első kézből tudást átadni a leendő teniszszülőknek, hogy mi is vár rájuk, s a leselkedő nehézségeket és problémákat hogyan lehet majd átvészelni. Már ennyi is óriási segítség lenne a tenisz középosztályának megerősítéséért és a sportág jövőjének biztosításáért.
