Van, aki még nagyon jól emlékszik azokra az időkre, amikor Szeles Mónikával kapcsolatban csaknem minden kérdésben bonyodalom támadt. Nem csak azért, mert az itteni államnyelvű média rendre szerb teniszezőnőnek nevezte, az anyaországi sajtó pedig még véletlenül sem fogadta el magyarnak, és csökönyösen Monika Selesnek nevezte. Mi tudtuk, hogy ki is ő, elvégre édesapja itt dolgozott velünk ugyanebben a szerkesztőségben, ahol most e sorok is íródnak. A legérdekesebb probléma ugyanis akkor adódott, amikor az év sportolóit választották meg a város, a tartomány, a köztársaság és az ország szintjén is. Mónika nem lehet a város, a tartomány és a köztársaság legjobb sportolója – mondták, akik erről döntöttek –, mert nem itteni klub tagja. Az ország legjobbja sem lehet, mert nem élt itt. Csak a világ legjobbja lehetett, szűkebb területen senki sem vallotta magáénak.
Azóta megváltoztak a dolgok, így Novak Đoković könnyedén uralja a hazai választásokat, noha nem szerbiai klub tagja, és állandó lakhelye sem Szerbiában van. Elég annyi – ami rendjén is van –, hogy itteni állampolgár, bár – ezt időről időre felróják neki – nem itt fizeti a kereseti adót.
Ebbe a képbe sehogyan sem illik bele Vera Nikolić. Ha valaki nem tudná, a kelet-szerbiai Despotovac környékén született egykori atlétanőről lenne szó. Iskolába Ćuprijában járt, ahol egyik tanára felfedezte, hogy kimondottan tehetséges a futásban, és világhírű középtávfutónőt neveltek belőle. Vera Nikolić 1966-ban Európa-bajnok lett 800 méteren, két évvel később Londonban 2:00,5 perces eredménnyel világcsúcsot állított fel, s a mexikóvárosi olimpiára az aranyérem legkomolyabb várományosaként utazott el. Az ötkarikáson azonban lelkileg összeomlott az elvárások terhe alatt, és elhatározta, hogy felhagy a versenyzéssel. Szerencse, hogy Zágrábban még láttak benne fantáziát, és Leo Lang edző rábeszélte a környezetváltásra. Eb-n nyert még egy-egy aranyat és bronzot, egyéni legjobbját pedig az 1972-es müncheni olimpián futotta 1:59,62 perccel, ami világos, abban az időben jugoszláv csúcs volt, amelyet másfél évtizeddel később az eszéki Slobodanka Čolović döntött meg.
Bevallom, az elmúlt hétvégéig azt hittem, hogy az 1:59,62 perce hivatalos szerbiai országos csúcs, hisz az elérése idejében még nem létezett köztársasági állampolgárság, és Vera Nikolić, immár tapasztalt edzőként, csak Jugoszlávia szétesése után, a 90-es évek elején vette fel a horvát állampolgárságot.
Nikolić tehát 1972-ben, noha Zágrábban élt és edzett, szerb születésű és anyanyelvű jugoszláv volt. Ez áll a Wikipédián is. Ami pedig a Szerbiai Atlétikai Szövetség honlapját illeti, ott nem lehet ellenőrizni, hogy egyes számokban mi is az országos csúcs, mert az a lap egyszerűen nem elérhető. A dilemmám akkor kezdődött, amikor a hírügynökségek tudatták, Amela Terzić az Európa-kupa versenyén 1:59,90-et futott, ami – írták – országos csúcs. Ebből adódik, hogy Vera 1968-ban még szerb volt, Terzić tehát a 2:00,5-öt döntötte meg, a mexikóvárosi olimpia után pedig Szerbiában már horvátként kezelték és vezetik ma is, valószínűleg mert nem volt és ma sem szerbiai klub tagja.
