„A Szerb Haladó Párt immár az ötödik választását nyeri zsinórban, méghozzá magának az ellenzéknek köszönhetően, hiszen az újfent a »Vučić ellen, vagy Vučićért« szintre degradálta a választásokat” – értékelte pártjának újabb elsöprő választási győzedelmét Aleksandar Vučić pártelnök, Szerbia államfője. Ebben a röpelemzésben – amely részben azért született, hogy az egyébként is padlóra küldött ellenzék még egy rúgást kapjon – fel lehet fedezni a valóságtartalom morzsáit, ugyanakkor a helyzet ennél sokkal összetettebb. Viszont abban az esetben, ha a belgrádi választásokat a közhangulat szempontjából a soron következő köztársasági parlamenti választások főpróbájának tekintjük, valamint feltételezzük, hogy a jelenleg ellenzékből politizáló politikai pártok a következő néhány évben sem változtatnak eddigi stratégiájukon, és nem kezdenek el tudatosan, illetve érdemben politizálni, valamint nem gyakorolnak önkritikát, Aleksandar Vučić már most bezsebeltnek tekintheti következő választási győzelmét.
(Fotó: Ótos András)
Mivel többismeretlenes egyenletről van szó, egy-egy politikai párt, vagy politikus választási sikerét nem lehet az ellenzék sikertelenségére, illetve nem megfelelő kampányára korlátozni. Az eredményes választási kampánynak több titka van, az SZHP pedig hűségesen ragaszkodik sokéves módszereihez, amelyek között említhetnénk a folyamatosan megjelenő Aleksandar Vučić márkanevet, a két választás között is aktív aktivista-hadsereget, vagy a populista autokraták eszköztárát, ám a haladók töretlen népszerűségének egyik kulcsa bizonyosan az, hogy folytatva a korábban hatalmon lévő pártok gyakorlatát, miszerint az állami szférában szinte kizárólag csak párthovatartozás alapján lehet elhelyezkedni, illetve megőrizni a munkahelyet, valódi hadsereget verbuvált azokból – és az ő hozzátartozóikból –, akiknek vesztenivalójuk lenne, ha nem a „kenyéradójukra” szavaznának, valamint szintén a hatalmat gyakorló elődjeihez hasonlóan elmulasztotta magasabb szintre emelni az átlagember politikai alapműveltségét – a szabad választások fontosságát pedig csak az értheti meg, aki tisztában van a szabad választások fogalmával, vagy a parlamentáris demokrácia lényegével és a tömeg erejével –, amelynek következményeit akkor érzi meg igazán a politikus, ha éppen ellenzékből politizál. Vladimir Goati egy 2000-es tanulmányában egyrészről emlékeztet a politikusok és a szavazóik közötti kölcsönhatásra, illetve tüköreffektusra, másrészről pedig Carl Friedrich német politológus anticipációs törvényével magyarázza a politikusok és a szavazótáboruk közötti kapcsolatot: „A politikusok magatartásukat nem csak szavazóik múltbéli, hanem vélt jövőbeli magatartásával is megpróbálják összehangolni.” Ezért a választási siker egyik titka az, hogy a politikus, illetve a politikai párt ne csupán a választási kampány ideje alatt szólítsa meg szavazóit, állapítja meg Goati. Egyébként a szóban forgó tanulmány egyrészről hasznos olvasmány lehet mindenkinek, aki nem csak a szerbiai politikai szféra működését kívánja megérteni, hanem maguknak a szavazók magatartásának a mozgatórugóit is, másrészről viszont végtelenül elszomoríthatja az embert, hiszen szembesíti társadalma politikai kultúrájának nehézkes fejlődésével.
Egyes elemzők szerint a belgrádi helyhatósági választások egyik végkövetkeztetése az, hogy a 2014-ben megtartott választásokhoz képest megerősödött az úgynevezett demokratikus ellenzék. Akkor a Demokrata Párt a leadott szavazatok 15,7 százalékának függvényében 22 képviselői helyre tett szert, míg az SZHP 43,62 százalékkal 63 képviselői helyet tudhatott magáénak. A haladókra most a polgárok 45,60 százaléka voksolt (64 mandátum), a Dragan Đilas köré tömörülő ellenzéki demokratikus erőkre 18,71 százaléka (26 mandátum), Aleksandar Šapić listája pedig a szavazatok 8,27 százalékát szerezte meg (9 mandátum), vagyis az ellenzéki demokratikus, polgári erők a korábbi 22-höz képest 35 mandátummal fognak rendelkezni a városi képviselő-testületben. Az ellenzéki demokratikus erők érdemi megerősödésével kapcsolatban azonban felmerül a kérdés, hogy a szóban forgó tömörülésekre szavazó polgárok listákra, vagy inkább mégis személyekre szavaztak, mivel utóbbi esetben a szóban forgó személyek nevével fémjelezett erők választási eredménye nem biztos, hogy bármit is előrevetít ugyanezen erők a következő köztársasági parlamenti választások tekintetében lehetséges eredményéről, az pedig még kevésbé biztos, hogy Dragan Đilasnak – hétfői bejelentésével összhangban – érdemes országos szinten tevékenykedő politikai pártot alapítania. Arról nem beszélve, hogy a demokratikus ellenzéki erők megerősödésének ténye a Demokrata Párt siralmas zuhanásának okán is megkérdőjeleződik.
Bár nem muszáj hitelt adni az ókori latinok tanításának, miszerint a történelem az élet tanítómestere, a belgrádi helyhatósági választásokon – illetve a választások minden egyéb szintjén – a listaállítóknak érdemes lett volna a realitások mezején mozogniuk, különösképpen akkor, ha mint adott esetben – saját elmondásuk szerint – Aleksandar Vučićot és a haladókat károsnak tartják az általuk – egyelőre a szavak szintjén – piedesztálra emelt joguralom, jogállamiság és demokrácia kiteljesedésének a szempontjából. Belgrádban több ciklusra visszamenően négy választási lista jutott be a városi képviselő-testületbe, így nem világos, hogy miért érezte 24 csoportosulás szükségét a listaállításnak – nem beleszámítva ezek közé a haladók esetleges ál-listáit. Emiatt megközelítőleg 180 ezer szavazat veszett el. A 24 lista között biztosan több olyan is lett volna, amelyik esetleg szélesebb koalícióban sikeresebben versenghetett volna a képviselői helyekért, de hát a hiúságon köztudottan nehéz felülkerekedni, ésszerűnek lenni pedig még ennél is nehezebb.
