Bumeránggyerek, bébi-felnőtt, millenniumi, felnőni nem akaró Pán Péter vagy Y nemzedék. Sok tanulmány így nevezi a 90-es években született, mai huszonéves fiatalokat. Egyre többet hallani, hogy ezek a fiatalok önteltek, csak magukra koncentrálnak, nárcisztikusak, önzők, nem érdekli őket a társadalom, a politika. Ők azok, akik a közösségi oldalakon mindent megosztanak magukról: ki, mikor, hol jelent meg és miben, mit evett, hogy érzi magát. Azt mondjuk róluk, hogy abban a tudatban nőttek fel, hogy mindenki különleges, és csak akaratuk kérdése, hogy mi válik belőlük. A globalitásnak köszönhetően anyagiassá váltak, az számukra a fontos, hogy milyen márkás ruhájuk, telefonjuk van. A huszonévesek soha nem érik be azzal amijük van, így nem meglepő, hogy a munkaerőpiacon is így gondolkodnak. Lojalitásról esetleg a kötelező olvasmányokban olvashattak (ha egyáltalán elolvasták őket). A szülők a lehetőségeikhez mérten megteremtenek nekik mindent, kölcsönöket vesznek fel, hogy kifizethessék az alkalmi ruhákat és az egyéb kütyüket. Ezekből adódóan nem csoda, hogy azt állítjuk róluk, túlzottan elkényeztetettek.
Az Y generáció tagjai magas önbecsüléssel és elismerés iránti vággyal kezdenék el önálló életüket, de nagyon meglepődnek akkor, ha az idősebb generáció tagjai nem ugyanígy állnak hozzájuk a munkaerőpiacon, ahol egyébként is késve jelennek meg, hiszen sokan a tanulmányaik befejeztével, csak 25–30 évesen kezdenek el dolgozni. Egyre többen szereznek felsőfokú végzettséget, diplomát diplomára halmoznak, és nem szívesen mennek el alacsonyabb munkakörbe dolgozni. Ha találnak is számukra megfelelő munkakört, a kezdőfizetésük nem elég az önálló élethez, ami miatt egy ördögi kör veszi kezdetét. Nem tartják magukat tininek, de igazi felnőttnek sem. A tanulmányuk végeztével visszacsöppennek a szülői házba, ahol a legtöbbször rezsit sem kell fizetniük, főznek-mosnak rájuk, és ebben a komfortzónában tengetik mindennapjaikat. Tagadhatatlan, hogy a korábban elfogadott életviteli normák eltolódtak, később házasodnak és később vállalnak gyermeket. Ennek mind oka van, és ahogy általában lenni szokott, így itt is érvényes az a közhely, miszerint semmi sem fekete-fehér. Persze könnyebb minősítésekkel magyarázni az érthetetlent és negatív jelzőkkel illetni az ismeretlent. Nincs ezzel sem semmi baj, a skatulyázás is emberi tulajdonság, viszont sok konfliktushoz vezethet a meg nem értés, például egy munkahelyen, ahol több generációnak kell együtt dolgoznia, vagy akár egy családi házban, ahol több nemzedék tagjainak kell egymással élnie.
Úgy tűnhet, hogy a fiatalok így boldogok, hogy a fent említettek nem zavarják őket. Az igazság az, hogy ők ezzel az életformával nagyon elégedetlenek. A szüleinknél nem volt kérdés a házasság, nem gondolkodtak csak összeköltözésen. Ma bármi megengedett, a régi szabályrendszerek elavultak, a férfi-női szerepek összemosódtak, multicégek törtek be az országba, más lett a munkaerőpiac és felütötte a fejét a külföldi munkavállalás lehetősége. Semmi sem kiszámítható, ami szorongásokhoz vezet. A szülők nem tudták gyermekeiket erre felkészíteni, ezért tehetetlenségüket sokszor úgy kompenzálják, hogy gyerekszerepben tartják a fiatal felnőtteket. Az Y generációs pároknak egymásnak ellentmondó elvárásoknak kell megfelelniük. Mindkét fél legyen egyszerre vonzó, családcentrikus, önmegvalósító és családfenntartó. Lehet, hogy ez mind csak kompromisszum kérdése, amire az Y generáció nem hajlandó, de milyen komolyságot várjanak el a mai fiúk azoktól a lányoktól, akik mindennap több kihívó, villantós képet tesznek ki magukról a világhálóra? Milyen családi idillt várjanak el a lányok azoktól a fiúktól, akik a rohanó világban elfelejtettek udvarolni, és hiszik, elég, ha rányomnak egy lájkot a lány képeire instán, és azzal el van intézve a romantika?
Azt látják, hogy minden mulandó. A technika világában napi szinten váltják egymást az elektronikai eszközök, a tudomány világában napi szinten történnek felfedezések, és az egyre növekvő válások száma sem a legjobb előttük álló példa. Több gazdasági válságot láthattak gyermekkorukban, sikeres embereket tanácstalanul tengődni, kölcsönökkel küszködni. A politikáról a médiában és a szüleiktől hallottak, a legtöbb házban az hangzik el, hogy mindenki csak lop, ezért köszönik szépen, ebből ők kimaradnak. Ellentmondásosan mindez arra készteti őket, hogy a saját kezükbe vegyék életük irányítását azzal a számukra logikus lépéssel, hogy otthon maradnak, amíg meg nem teremtik maguknak az életrevalót, vagy mindettől távol, külföldön keresnek boldogulást. Aki itt marad, előbb lesz szabadúszó, alapít saját vállalkozást, mint hogy megalázkodjon egy olyan munkakörben, ahol törekvéseiért nem kap elég anyagi motivációt.
A csak fiatalokat foglalkoztató cégekben azt látni, hogy az Y generáció képviselői visszautasítják a régi normákat, nem keményen dolgoznak, hanem megfontoltan osztják be az idejüket, toleránsabbak, hisznek önmagukban, a képességeikben, a csapatmunkában, és amikor jó pozíciót kapnak, másokat is magukkal akarnak húzni. Erre a generációra úgy tekintünk majd vissza, mint arra a nemzedékre, amely a legtöbbet követelt a környezetétől, miközben tőle vártuk a reformokat.
