Rendezem jegyzetfüzeteimet és azokat a cetliket is, amelyekre neveket, telefonszámokat irkáltam fel az elmúlt évek, évtizedek során. Több pristinai nevem és számom is van, albánoktól, szerbektől egyaránt, de a noteszeim és a telefonszámok, a mellettük tett feljegyzések arról vallanak, hogy harmincöt év újságírói munkám során számtalan boszniai, horvátországi, szerbiai városban megfordultam. Szlovéniában és Macedóniában is jártam újságíróként, de ezekben a most már önálló államokban ritkábban.
Nagyon sok név van a jegyzetfüzetemben, a cetliken, a telefonkönyvemben, amelyekre határozottan emlékszem, látom annak az embernek az arcát, akitől évekkel ezelőtt kaptam a névjegykártyát, de vannak arcok, amelyek teljesen kikoptak emlékezetemből. Ki lehet Milan Zorić Banja Lukából, akivel 1992-ben beszélgettem vagy a bugojnói Mirko Pivač? A priboji Smajo Polimacra emlékszem, és arra az útra, ahol Stanyó Gizi és Csilla kolléganőimmel lebuktunk, olyan területre „tévedtünk” ugyanis, amely abban az időben tiltva volt az újságírók számára. Néhány órát vallattak bennünket a rendőrségen, végül szerencsésen megúsztuk. Kuršumlijában ismerek egy bizonyos Dejan Miloševićet, aki a Vasdandár főnöke volt. Tartalékos katona, akit többedmagával a frontra vezényeltek ki. Ígéretet kaptak, hogy a háborúban töltött napokért pénz jár, egészen pontosan zsold. Nem kapták meg, ezért létrehozták a Vasdandárt. Egy vendéglőben beszélgettünk. Fiatal volt, életerős. Megvan a telefonszáma, felhívhatnám.
Nem tudom él-e még a kragujevaci rádiós kollégám, Dragiša Petrović vagy Šefket Krcić, a Sandžak nevű hetilap szerkesztője, vagy a szintén szandzsáki Bisera Vukasinović. Emlékeznek még a joghurtforradalom egyik szereplőjére, Miroslav Šolevićre? Megvan a niši telefonszáma, őt is felhívhatnám. A čaglavicai Budimir Ničićre határozottan emlékszem. Amikor Pristinában jártam, mindig felkerestem. Ő volt a helyi Médiaközpont igazgatója és egyfajta kapocs az albánok és a szerbek között. Sokat segített terepi munkám során.
Most, a választási kampány kellős közepén rendezgetem jegyzetfüzeteimet, névjegykártyáimat, telefonkönyveimet és azt a halomnyi cetlit, amelyre neveket, címeket, telefonszámokat írtam fel az elmúlt évek, évtizedek során, és rádöbbenek, hogy micsoda hatalmas kinccsel rendelkezem. Mindezek az emberekre vagy legalábbis többségükre biztosan számíthatok, ha netán civil szervezetet alapítanék, ne adj' isten, pártot. Persze, magyar pártot, de nem árt, ha ebbe besegítenének a cetliken, jegyzetfüzetekben szereplő ismerőseim is. Különösen akkor, ha majd a választásokon is részt veszek.
Igen, tudom, az ötlet nem eredeti. Kölcsönöztem.
Hogy kitől?
Hát, találja ki az olvasó. De ha jól tájékozott, nem is kell sokat találgatnia.
Játszadozom az ötlettel. Listát állítok, amolyan testvériség-egységeset, átadom, és hiszem azt, hogy nyerő leszek.
Vagy mégsem? Sőt a rajtvonalhoz sem engednek majd. Az egészet ugyanis úgy képzeltem el, hogy a távolban élő támogatóimat majd aláírom én, és van egy lejárt szakszervezeti pecsétem, majd oda biggyesztem a név mellé.
Már, már beleéltem magam ötletemben, amikor átvillant az agyamon, hogy mi lesz, ha rajtakapnak csínytevésemen? Törvényszék elé állítanak? Ettől nem félek, mivel már álltam ott. Zárójelben mondom el csupán, hogy talpon maradtam. Mástól félek. Mi lesz, ha ezek után támogatóim elfordulnak tőlem. Egy csalót ugyanis miért támogassanak?
Mivel még csak a gondolattal játszadoztam el csupán, a gondolatot gyorsan elhessegetem magamtól, és folytatom jegyzetfüzeteim, névkártyáim, cetlijeim rendezését. Így, magukban is értékesek.
