– Megpróbálom. Egyszerűen nincs jobb ötletem.
– Biztos vagy benne? És ha nem sikerül?
– Legfeljebb hazajövök. Viszont, ha sikerül, utánam jöttök.
– És mikor lesz az?
– Nem tudom. Pár hét, legfeljebb néhány hónap. Másnak is sikerült, szerintem nekünk is sikerülhet. Amint a munkásszállóról lakásba tudok költözni, jöhettek ti is. Aztán amikor beilleszkedünk kicsit, neked is keresünk munkát. Tudod, hogy Istvánéknak is összejött. Igaz, hogy Mariék fél évig itthon voltak nélküle, de most együtt a család, mindenük megvan. Végre nem kell izgulniuk miből fizetik ki a számlákat.
– Rendben. Engem is megöl már ez a bizonytalanság, de nem tudom elképzelni, hogy szétszakadjon a család. Mégsem látok más megoldást. Menj, aztán majd jövünk mi is. Kibírjuk valahogy.
A férfi csomagol, válaszol néhány e-mailre, aztán elindul. A feleség és az alig egyéves gyermek itthon marad. Egyedül. Jó esetben a nagyszülők, barátok segítik majd, amíg a családfő valahol kinn, külföldön próbál szerencsét.
Az esetek többségében az apa indul útnak, egyedül. Ha szerencséje van, olyan helyre megy, ahol már vannak ismerősei, esetleg szót tud érteni valakivel, meg tudja osztani félelmeit, a mindennapi nehézségeket. Mert azokat egy német, svéd, angol aligha értheti meg. Ők nem érthetik milyen az, amikor kényszerből, nem azért, mert így döntöttek, el kell szakadni a családtól. Amikor gyakorlatilag azért kell menni, hogy otthon legyen miből pelenkát és kenyeret venni, s legyen miből kifizetni a számlákat.
Mit érezhetnek ezek az apák, akik azért töltenek hónapokat távol a családjuktól, hogy otthon ne nélkülözzön a család? Mit érezhetnek, amikor egy fárasztó nap után nem az otthon melege, hanem a többi férfi társasága várja őket a munkásszállón? Mit érezhetnek, amikor egyedül költik el vasárnapi, mikróban felmelegített ebédjüket, hónapokon át? S mit érezhetnek az édesanyák, akik támasz nélkül maradtak itthon, egy vagy több gyermekükkel? Kicsivel vagy nagyobbal, aki talán érti is a nehézséget, amit az élet eléjük gördített.
A társaságban egyre több szomorú tekintetű anya ül, akik minden pillanatban okostelefonjukat lesik, jelentkezett-e férjük, van-e már biztos állás az ismeretlenben, s kezdhetnek-e pakolni. Itt már nincsenek itthon, de otthont még nem teremtettek máshol. A gyerekek nem értenek semmit. A nagyobbak talán annyit, „odakint” minden szép és jó, vannak szép játékok, modern játszóterek, lehetőségek tárháza várja őket. És Apa.
