Városi udvar ecetfával, omló tűzfalakkal. Hátsó ablak és lichthóf. Tájkép salétrommal. Mi a tájkép? Mi a táj és mivel fest Kozma Laura? Egyáltalán, ki a festő? És a művészetről még nem is beszéltünk. Valaki állította: A művész és a művészet is gesztus? Csupán gesztus? Csak úgy, mint a reggeli mosdás, egy megtanult, de sajátos mozdulatsor, melynek nyomai a vásznon elmondják, ki vagyok, milyen vagyok, hogy aludtam, mit álmodtam? Vajon a képalkotás tudatos kombinatorika, kirakós játék, amelyben előre megfontolt szándékkal, homo ludensként, színeket, jeleket, hétköznapi anyagokat sorakoztatok, társítok és a szemlélőben meghatározott érzést, hatást, jóságot, végső soron felháborodást igyekszek kiváltani? Vagy mindkettő, sőt több? Szántszándékkal adok, kínálok fel valamit, vagy csak vagyok és a kép csupán egy lakmusz, amely elmondja, milyen az emésztésem, elsavasodtam-e, rosszul aludtam vagy csak ilyen napom van?
És mi van, ha a képalkotás szerepjátszás? És mi van, ha én, mint szemlélő is szerepet játszok? Játék lenne mindez? Alakoskodás? Egyáltalán, mit akarok, amíg a képet nézem? Mit keresek? Az alkotót? Önmagamat? Vagy valamit? Valamit, ami összecseng? Színek, formák, ez is, az is. A képen? Bennem? Békesség, harmónia, áldás és kegy, ilyen baromságokat keresek? Elhasználódott, lerongyolódott civilizációs csökevényeket? Lehet, hogy csak a kényszerű hajnali ébredések, a megtett távolság és a krisztiánus közeg hatása eredményezte, hogy ilyesmit keresek ott, ahol a mai ember a falhoz fordul, elvégzi a dolgát és visszateszi? Tényleg azon múlik, hogy hiteles-e a kép, hogy én magam hiteles vagyok-e? Kép, hitelesség, érzés, hangulat, lélek, ember. Kell-e, szükséges-e ennyi nehezen megmagyarázható, változó sallang a művészethez? Egyáltalán az anyag? Amikor lényegünk anyaggal aligha fejezhető ki. Minden, ami lényeges, emberi mértékkel nem mérhető. Amikor kilépünk egy csendes nyári esőre és bennünk a tea illata, a jázmin vagy bergamott íze még hosszú ideig megmarad, mert bensőnkbe költözik és a kinn meg benn, bár egynek tűnik, végleg elkülönül. Talán ez a lényeg. Nem tudom, mért jutott eszembe a Teával festett tájkép. Milorad Pavić regénye (Predeo slikan čajem) rizspapírra festett tájkép egy párhuzamos történetről, keresésről, a mindenkiben jelenlevő, kibékíthetetlen kettősségről. Párhuzamosan futó vízkörök, melyek soha sem találkozhatnak, csak amikor megsemmisülnek. Kalligráfia a víz tükrén, vagy egy haiku, melyet meg sem jegyzünk, de örökre elfeledjük? Végül mindannyian egy fehér széken ülünk leeresztett karokkal a nyári udvar alkonyában, miután a vendégek távoztak a vacsoráról. Ülünk mozdulatlanul, Kozma Laura képei által itt a grundon, ahol a város hátat fordított a délutáni udvar közepén. Egy ideje tudom, nincsenek érvényes válaszok. Így könnyebb, kevesebb a macera. Állok egy monokróm tűzfal előtt és keresem a kutyát. Itt járt. Van Dormánnak egy kutyája, éppen hugyozik, persze fotón, amelyik olyan fekete, hogy semmije sem látszik, csak a szeme sarkában egy pici fény. A szükségét végző állat jámborságának jele. E halvány fényfolt nélkül láthatatlan lenne. Ez a kép kulcsa, mint ahogy a hetvenes években Kispesten készült falusi utcakép sem jelentene semmit, ha a sáros kocsiút tócsáiban nem tükröződne vissza az ég, ha a koromfekete, kontrasztos fotón a kerékvágásokba bele nem olvadna egy kutya. A képnek kulcsa van. Kozma Laura képeinek is. A leegyszerűsített látvány, az egyenes vonalakból felépített városkép, a zárt színek és formák, az ember nélküli vakolat- és salétromtérképek nem a láthatót, hanem egy hangulatot, a láthatatlant mutatják. Ez a jelrendszer nem ordít utánam, nem fekszik elém, nem csikordul fluoreszcens villanásokkal. Monoton. Reggel morajlik így a tűzfalak mögött a város. Van. Vár. Keresem a rozsdaszínű kutyát. Nem látni, mert olyan, mint a kép. Penetráns nyomot hagy valamelyik házfalon, megjelöli azt és éppen elhagyja a képet. Hol a kép kulcsa? Kiderül, ezúttal is bennem van. Kutya meg minden morajlás, hangulat. – Gondolta a fene! – mondhatná Arany szavaival a festő. De kit érdekel a festő? Minden alkotás, festett kép, installáció, dal, vagy irodalmi alkotás, mindig rólunk szól. Ha ezt nem érezzük, nem észleljük, nem vesszük észre, akkor az nem is létezik. Nincs, mivel a van velünk kezdődik. Én vagyok a minden és a semmi. Bennem testesül meg Isten és Ember. Minden. Milyen arányban? Ezt mások döntik el rólunk. Rajtam kívül minden csupán feltételezés, amelynek úgy keresem a kulcsát, mint a város képét, amely hátat fordított Kozma Laura festményein. Arra a kérdésre, hogy: Van-e poeticája az egyenes vonalnak? Bogomil Karlavaris jut eszembe. Ott áll fehér ingben az écskai Lázár-kastélyban működő művészteleptől nem messze, a Béga-híd előtt. Fest. Szabályos, keskeny, sávokból építi látványát. A nagy, nyitott, nyári türkiz ég alatt sorompó, oszlopok és szegélykövek. Hideg vonalak, mégis van érzelem a redukált optikában. Most jön be Wanyek Tivadar a képbe. Nagybecskereken végig megy a Gimnázium utcán. A Centrál Kávéház üveg eresze alatt, keskeny sávban asztalkák, székek. Szemben a zsinagóga emléke. Lentről fürdőzők zsivaja szűrődik. Wanyek itt foglal helyet, kávét rendel és rágyújt. Szekrénybarna képei szikkadnak. Régen Karlavaris tájképeivel rokonítottam enteriőrjeit.
Kozma Laura a bontás alatt álló valóságot figyeli. Vastraverzek, csupasz falak, omló tűzfalak fölött jellegzetes városi kontúrok, tornyok emelkednek. Ezek részleteiből építi fémszínű képeit, a fém-oxid poétikáját.
