Szeretni és szeretve lenni olyan, mintha kétfelől sütne ránk a nap, szögezte le az egyik közismert internetes portálon olvasott gondolatot idézve rövid eszmefuttatásának összegzéseként az egyik kedves ismerősöm, amikor arról kérdeztem, tudta-e, hogy április 8-án ünnepeljük az emberszeretet világnapját. Nem tudta. Ahogyan sokáig jómagam sem. Annak ellenére, hogy az úgynevezett egynapos ünnepek, akár kedveljük őket, akár nem, lassacskán befészkelik magukat a tudatunkba, aminek köszönhetően lépésről lépésre egyre nyitottabbá válunk az iránt, hogy megünnepeljük őket, vagy legalább megemlékezzünk róluk. A fanyalgók persze rögtön azzal érvelnek, hogy nem csak azon az egy napon kellene odafigyelnünk a világnap alapjául szolgáló gondolatok vagy eszmények megvalósítására, amivel persze egyet is lehet érteni, ugyanakkor vitába is lehet szállni, hiszen az, ha megünnepeljük ezeket a napokat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy csak azon az egy napon figyelünk oda a mögöttük rejlő tartalmakra, ha viszont nem, akkor az jelentheti azt is, hogy még azon az egy napon sem figyelünk oda rájuk.
Kétségtelen, hogy ha természetessé válnak, akkor bizony hajlamosak vagyunk megfeledkezni a számunkra fontos dolgokról, vagy legalábbis arról mindenképpen, hogy értékeljük azokat, és köszönetet mondjunk értük. Így vagyunk a minket körülvevő emberekkel, az általunk birtokolt tárgyakkal és a bennünk rejtőző érzelmekkel is. Ugyanígy természetesnek, sőt, szinte magától értetődőnek vesszük az örömet, a boldogságot és a szeretet is, és talán éppen emiatt válunk hajlamosakká arra, hogy akaratlanul is egyre rohamosabb léptekkel haladjunk az elvesztésük felé, amelynek bekövetkezése esetén, az említett dolgok hiányának megtapasztalását követően ismerjük csak fel, valójában mennyit is jelentettek számunkra.
A szeretet kapcsán, ahogyan a szerelem kapcsán is, jobbára a giccs határait súroló vagy azt jócskán túlhaladó gondolatok és gondolatfoszlányok jutnak eszünkbe. A gyermekek viszont talán kevésbé közhelyesen fogalmazzák meg a szeretettel kapcsolatos gondolataikat, mint mi, felnőttek. Az egyik internetes portál munkatársai arról kérdezték a legkisebbeket, mit jelent számukra ez a fogalom. Az egyikük azt válaszolta, a szeretet számára az, amikor a kutyusa akkor is megnyalja az arcát, ha egész nap nem foglalkozott vele. A másikuk azt mondta, szerinte az, amikor elmondja valakinek, hogy tetszik neki az inge, és azután mindennap csak azt az inget hordja. A harmadik gyermek úgy fogalmazott, a szeretet az, amikor az étteremben odaadja a másiknak a sült krumpliját, anélkül hogy kérne az övéből. A negyedik azt felelte, szerinte a szeretet az, hogy akkor, amikor a nagymamájának begyulladnak az ízületei, és nem tud előrehajolni, hogy kifesthesse a lábán a körmeit, a nagypapája festi ki azokat, annak ellenére, hogy neki is ízületi gyulladása van. A megkérdezett gyermekek között azonban olyan is akadt, aki a karácsonnyal hozta összefüggésbe a szeretetet, mondván, a szeretet az, ami karácsonykor a szobában van, és amit csak akkor lehet meghallani, ha egy pillanatra abbahagyjuk az ajándékok kicsomagolását. Az első hallásra talán megmosolyogtatónak tűnő meghatározások kiválóan megragadják a szeretet lényegét, az önzetlenséget és az egymásra való odafigyelést.
De vajon a mindennapok során odafigyelünk-e egymásra? S tudunk-e önzetlenül szeretni? Vagy csak arra vágyunk, hogy minket szeressenek, és ennek érdekében bármit megteszünk azért, hogy valamilyen módon kiérdemeljük, vagy esetleg kikényszerítsük mások szeretetét?
Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy az egyre inkább individualizálódó világunkban meglássuk egymásban a valódi énünket eltakarni hivatott maszkok mögött rejtőzködő vagy maszkok mögé rejtett embert? Azt az embert, akiknek – ugyanúgy, ahogyan nekünk – problémái vannak; akinek – ugyanúgy, ahogyan nekünk – számos nehézséggel kell megküzdenie; és akinek – ugyanúgy, ahogyan nekünk – olykor jólesne egy kis törődés vagy odafigyelés? Képesek vagyunk-e arra, hogy a bevásárlóközpont kasszájánál ülő, elcsigázott tekintetű nőben meglássuk a gyermekéért aggódó családanyát; a mogorva ügyintézőben a bántalmazott feleséget; a türelmetlen pedagógusban a súlyos betegségével egyedül megküzdeni kényszerülő asszonyt; a konfliktuskereső szomszédunkban a teljes létbizonytalanságban egyik napról a másikra tengődő, elhagyott férjet; a bizonyítási kényszertől túlfűtött főnökünkben az évtizedes sérelmeket keresztként magával cipelő gyermeket; a mindennapjainkat meghatározó komoly kérdések taglalása elől rendszeresen értelmetlennek tűnő poénok segítségével menekülő kollégánkban a szeretet- és önbizalomhiánytól szenvedő felnőttet? S ha esetleg képesek is vagyunk minderre, vajon hajlandóak vagyunk-e időt és energiát szentelni nekik és a problémáiknak, vagy ahelyett, hogy meghallgatnánk őket, vagy esetleg megpróbálnánk segíteni is nekik, inkább legyintünk egyet, és önmagunkat előtérbe helyezve, fájó, ám titkolt magányunk leplezéseként látványos, előre megtervezett és gondosan megszerkesztett fotókat osztunk meg a közösségi oldalakon, azt bizonygatva – önmagunk és mások számára is –, milyen jó nekünk, mennyire élvezzük az életet, s mennyire tudunk élni?
Az egyik közismert magyar pszichológus és pszichiáter egy vele készült interjúban arról beszélt, szerinte csakis az érdek nélküli szeretet lehet feltétel nélküli, majd hozzátette, úgy véli a szerepek, a maszkok nem tudják szeretni egymást, éppen ezért csak azt szerethetjük igazán, akit ismerünk, és csak azt ismerhetjük igazán, akit szeretünk. Akár egyetértünk vele, akár nem, kétségtelen, hogy mindannyiunknak szüksége van arra, hogy szeressen és szeretve legyen, hiszen csakis így érhető el az, hogy – a kedves ismerősöm által idézett, a giccs határait súroló gondolatfoszlány után szabadon – kétfelől süssön ránk a nap. Ennek alapját viszont egyebek mellett éppen a gyermekek által megfogalmazott önzetlenségnek és egymásra való odafigyelésnek, valamint a szakember által említett érdek- és feltételnélküliségnek kell képeznie, hiszen csakis általuk juthat kifejezésre a valódi szeretet ereje, amely – mint tudjuk – elképesztően nagy dolgokra képes, köztük például arra is, hogy olykor kétfelől süssön ránk a nap.
