Dédanyával járták a temetőt. A kálvária mögötti két sírhalmot csak köröszt jelölte. Két faköröszt. Az egyiken az a név állt, Antika. Meg még egyszer Antika. Istvánka zárta a sort. A másik sírban dédapa pihent. Csak egy név és egy dátum volt arany betűkkel a fába vésve, Károly. (Akkor még egy, ma már négy név és négy dátum emlékeztet az ott nyugvókra.) Károly alatt szépen sorjában: Verona, Flórián és Vera.
Dédanya elővette a szép, ünneplő fekete ruháját, jó szorosan megkötötte a kendőjét, zsebkendőt dugott a szoknyája korcába, kapa, gereblye a szatyorba, virágcsokor a kézbe, másik kézzel megfogta a lány kezét, és a vasútsoron elindultak a fölsővárosi temetőbe. Az út hosszú volt. Dédanya lába nehezen bírta a járást, lassan haladtak. De a gyerek örült a végeláthatatlan sétának, mert tudta, ilyenkor életre kelnek a mesék háborúról, katonákról, cselédekről, születésről és halálról, árván maradt gyerekekről, rossz mostohákról, szerelmes lányokról és késelő fiúcskákról, és dédanya nem hallgat el váratlanul, kicsit ijedten, hogy már megint miket hord össze a gyereknek, mint otthon a kisszobában, amikor benyit apja vagy anyja. Szóval ezek a temetőbe járó napok a történetmesélés idejét jelentették.
Károly a frontról tizenhét évesen fél farral és szívbetegen jött haza. Egy gránátrepesz találta el, és vitte le a húst a tomporáról. Nehéz idők voltak, mondta dédanya, de azért valahogy mindig megvoltunk. Még akkor is, folytatta, mikor Antikát ötévesen elvitte a torokgyík. Öreganyád még kislány volt, ijedten ült az ágy sarkában, befogta a fülét, hogy ne hallja, ahogy Antika fuldoklik. A másik Antikát is elszólította az Úr, bár lehet, gondolkodott el dédanya kicsit, első Antika jött el érte, mert elvettük a nevét. Istvánka is pici korában halt meg, a többinek meg már nevet sem adtunk, pár órával élték túl a világrajövetelüket. Csak öreganyád maradt meg, a fiúk, mind az öt, meghaltak.
Ballagtak dédanyával a járdán, szorosan fogták egymás kezét, megálltak néha egy fánál pihenni. Tudod, mondta dédanya, Károly jó ember volt. Sose bántott. De egyszer fölbiztatta Antikát, amikor raktam a tüzet a kályhában, és éppen lehajoltam, hogy vágjon a faromra a söprűvel. Antika meg égedelem egy kölyök volt, akkorát ütött rám a keze ügyében levő kenyérsütő lapát élivel, hogy napokig nem bírtam ülni. Hogy mondhatott ilyet egy kisfiúnak? Azóta sem értem. No, de majd hamarosan megkérdezhetem tőle.
Mire a temetőbe értek, elfáradt a mese is. Dédanya néha könnyeit törülgetve gereblyézett, néha meg morgolódott, hogy miért kell ezt mindig neki csinálni. Nehéz már nekem ezt a sok gazt kitakarítani a sírokról, panaszolta halkan, és megigazította kendője sarkát.
A lány erre már nem igazán figyelt. Teljesen lekötötte a selyemcukor, amit útközben vettek dédanyával az egyik boltban. A papírzacskóból halvány sárga, rózsaszín, világoskék, különböző lágy mértani formák kerültek elő. A fénylő borítású cukorkák a lány tenyerében kicsit megolvadtak, ahogy szépen sorjában kiszámolta, egyet Károlynak, egyet Antikának, egyet a másik Antikának, egyet Istvánkának. A köröszt mellett dugdosta a földbe a cukorszemeket. Mielőtt azonban erre sor került volna, jó alaposan kikaparta a földet, hogy meggyőződjön róla, elfogyasztották-e a legutóbbi látogatáskor hozott ajándékot. Mivel sose talált maradékot, így újra és újra elosztotta becsületesen a selyemcukrot.
Mindketten elvégezték, amiért jöttek, elégedetten és csöndesen bandukoltak hát hazafelé dédanyával.
Ezért aztán a temetőbe járás nem a halált jelentette, hanem emberi sorsokat, arcvonásokat, történeteket. És nem jelenti ma sem azt, pedig ajjaj! hogy megsokasodtak azóta a nevek és a körösztfák.
