Két tégla elegendő-e? Vajon elegendő-e épített múltnak és általa reménykeltő jövőnek? Bizonyára igen, ha hitünk is van hozzá. Bizonyára nem, ha a Fennlevő segítsége elmarad és leragadunk a tégláknál.
De mi legyen a jelennel, a múlt és a jövő között, a deputációk, a megritkult ünnepek, a felszálló tömjénfüst és az újságcikkek után? Építsünk vagy bontsunk? Nem tudom, azt sem, hogy mi legyen a megroggyant németcsernyei, párdányi, módosi templomokkal, a szegletkövekkel, a magára maradt tabernákulumokkal és örökségünkkel. Azt viszont tudom, hogy a piaristák és a cserkészek által híressé tett nagybecskereki, Szent István király kegyeibe ajánlott gimnáziumtemplomot évente, legalább egyszer, az ünnep előtt fel kell takarítani, a messziről jött érdeklődők, megemlékezők, jövőkovácsok poros nyomait a vörös szőnyegről el kell tüntetni. Nem kellene sok, csak egy kis vezeklés, kevés jó szándék, mondhatnám, közösségépítő, megtartó munka, és mégis, mégis alig van ilyen felajánlás, segítség. Pedig sem építeni, sem bontani, csak portalanítani kell. Sajnos, elfogynak a kezek és megporosodnak a szándékok a szórványban.
Ora et labora. Lehet, hogy az üdvösséghez az imádkozás (Ora) elegendő, de az élethez munka (labora) is kell. Végül, imádkozni is, csak az élő ember tud. De, térjünk vissza az elején feltett kérdéshez: Két tégla elegendő-e? Igen, ha megmaradt jelként kezeljük ott, ahol vagy lebontották, vagy az időre, legrosszabb esetben ránk bízzák annak megsemmisítését, és örvendenének, ha a két tégla már nem állna egymáson. Ugyanakkor, két tégla nem elegendő, ha élni is akarunk, imádkozni és dolgozni. Visszarévedni nem elég. Tisztában kell lennünk azzal, hogy következmény vagyunk. Vérrel áztatott nagyhatalmi tervek, alkalmazkodni nem tudó honatyáink és a nagy étvágyú kis szomszédok vágyának következménye. Az al-dunai svábok sem hanyagolták volna el szentélyeiket, a magyarok sem örökségüket, sem önmagukat, az örmények sem siratnák lerombolt templomukat, mint ahogy a zsinagógák sem üresedtek volna ki vidékünkön, ha nem következmény lennénk. Élő következmény, melynek az 1921-ben kiadott Kós Károly-röpirat, a Kiáltó szó adhat még ma is útmutatást.
Salétrom kapaszkodik a téglák között, gaz veri fel romossá lett szakrális helyeinket, de azokban, amelyeket rendben tudunk tartani, abban élnünk kell, építeni önmagunkat. A legkevesebb, amit tehetünk. A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. (Mk 2:27-28)
