Jézus Krisztus katonája vagyok

A múlt század utolsó évtizedétől kezdve világviszonylatban egy erősödő deszekularizációs folyamatnak vagyunk a szemtanúi. A korábban szekularizálódott társadalmakban növekszik a vallás hatása a közösségi életre: a világi intézményekben is egyre nagyobb teret nyernek a vallási normák, újjáéledt és megerősödött a vallási élet, a vallásgyakorlat a magánszférából nagyobb mértékben kilépett a nyilvánosságba, megnőtt a vallási vezetők, egyházi méltóságok tekintélye és befolyása, jellegében megváltozott a vallás szerepe a kulturális termékekben, gyarapodtak a vallási intézmények, mind gazdaságilag, mind az egyházi épületek tekintetében (Vyacheslav Karpov).

A folyamat nyilvánvalóan hozzásegített néhány évtizedes igazságtalanság orvoslására – különösen a volt szocialista országokban –, a hagyományos vallási értékek visszanyerték súlyukat, a jelenségnek azonban negatív hozadékai is vannak. A lelke mélyén a vallási tanításokkal azonosulni nem tudó egyének számára sokszor a vallási hovatartozás csupán hívó szó a saját felekezetem iránti lojalitásra, az etnikai összefogásra, törzsi összetartozásra, nem ritkán a politikai kötelességtudatra. Egy sajátos paradoxon folytán – ahogyan Don Cupitt Cambridge-i filozófiaprofesszor már az ezredforduló előtt megírta – „hagyományos hitükért folytatott küzdelmük nemhogy megállítaná, inkább felgyorsítja a hagyományos vallási értékek szétporladását; a hagyományos identitásokat szétmorzsoló erők sokkal alaposabb munkát végeznek, mint a megőrzésükre irányuló kísérletek”.

A vallási érzületnek a napjainkra jellemző másik szélsőséges megnyilvánulási formája a vallási fanatizmus. 2001. szeptember 11-e óta a vallási fanatizmust hajlamosak vagyunk kiegyenlíteni a mohamedán vallást szélsőségesen értelmező iszlamistákkal. Nem minden ok nélkül, hiszen a sötét középkort idéző előírások, nemi alapú megkülönböztetések, brutális büntetőmódszerek, a más vallásúakkal szembeni kegyetlenkedések és terrorista akciók kétségtelenül vakbuzgó magatartásról vallanak – függetlenül attól, hogy azoknak mozgatórugója az elvakult hit vagy a politikai célkitűzés. Mindettől függetlenül vallási fanatizmussal nemcsak az iszlám köreiben lehet találkozni, hanem a keresztény vallásúak körében is. A jelenséget nagyon jól érzékelteti Dietrich Brüggemann Keresztút (Kreuzweg) című játékfilmje.

A mű cselekménye napjainkban játszódik Németországban. A tizennégy éves Maria társaival együtt bérmálkozásra készül. A fiatal Weber atya készíti fel a serdülő gyerekeket erre a jelentős eseményre, hangoztatván, hogy Jézus Krisztus katonáiként harcolniuk kell a sátán ellen, amely mindenhol jelen van: az utcán, az iskolában, az újságokban, a televízióban, a lüktető ütemével paráználkodásra sarkalló könnyűzenében – kiváltképpen azonban az emberek szívében. Különbséget kell tenni jó és rossz között, de az üdvösséghez nem elég ezt magunkban nyugtázni, hanem a külvilág felé is hangoztatni kell, s ily módon megkísérelni minél több embernek megmenteni a lelkét. Ahhoz, hogy sikeresen végezzék küldetésüket, az atya szerint az ifjú hívőknek rámenőseknek kell lenniük, le kell szoktatniuk társaikat a szórakoztató zene hallgatásáról, a Bravo magazin olvasásáról és egyéb rossz szokásaikról.

A katolikus templom, ahová Maria családja jár, különbözik a katolikus templomok többségétől, egy olyan rend vezeti, amely nem ért egyet az 1962 és 1965 között lezajlott második vatikáni zsinat döntéseivel, amely általános megítélés szerint lényegesen átformálta a katolikus egyház kulturális, társadalmi és politikai állapotát. Az egyházi tanítás korszerű megújításának céljából a zsinat nagy jelentőségű reformokat léptetett életbe, mind biblikus, mind liturgikus, mind pedig ökumenikus és szervezeti kérdésekben. Az elmúlt fél évszázadban ennek a zsinatnak köszönhetően merőben modernizálódott a katolikus egyház, ami azonban – mint a filmből is kitűnik – nem ért el osztatlan sikert. Weber atya egy helyen mintegy mellesleg megjegyzi, hogy a zsinatnak köszönhetően a sátán a katolikus egyházba is belopózott, a pápák eltávolodtak az egyház kétezer éves hagyományától, szakítottak a latin nyelvvel, szerencsére azonban létrejött az ő rendjük, amelynek keretében a hamisítatlan tanítással összhangban, eredeti formájában működik tovább a katolikus egyház.

Az, hogy mekkora ellentét uralkodik katolikus és katolikus templom között, az édesanya heves reakciójából érzékelhető a legjobban, amikor Maria felveti, hogy szívesen járna a másik templomban működő kórusba énekelni. Az ellentmondást nem tűrő, zsarnoki természetű anya hallani sem akar arról, hogy lánya olyan énekkarban énekeljen, ahol jazz-, rock-, funky- és soul-dalok is szerepelnek a repertoáron. A film visszatérő motívumaként feltűnő populáris zene kapcsán elgondolkodtató az a jelenet, amelyben testnevelésórán a diákok a tornateremben futnak. A tanárnő bekapcsolja a zenét (Roxette: The Look), mire Maria megáll. Mikor a lány nyomására a tanárnő kikapcsolja a zenét, egy srác leül, mondván, hogy az ő vallása tiltja a futást zenei kíséret nélkül, egy másik fiú hátrafelé kezd futni, mivel, állítása szerint, az ő vallása tőle ezt követeli meg, és az is elhangzik, hogy a muzulmán vallásúak miért nem járnak testnevelésórára. A nézeteltérés során felvetődik a tolerancia szükségszerűségének problémája, azonban válasz nélkül marad a kérdés: kinek kell toleránsnak lenni a másikkal szemben, és eltűrnie a saját vallási meggyőződéseivel ellentétes viselkedést?

A Keresztútban ábrázolt vallási fanatizmus szofisztikált módon áramlik be a mindennapokba. Látványos külsőségek hiányában hatását a mikroközösségen – család, szűk baráti kör – belül, illetve az egyén önromboló életvitelének serkentésében fejti ki. Az erős pszichológiai töltetű, tizennégy, sokszor egyetlen hosszú beállításból álló fejezetben/stációban elmondott lélektani dráma arra keresi a választ, hogyan tud egy serdülő lélek egyrészt eleget tenni domináns édesanyja és a tekintélyelvű atya elvárásainak, másrészt pedig elfogadhatónak maradni diáktársai között, nem kevésbé szembenézni önnön „gyarló” vágyaival. Nem meglepő, hogy a profán és a szent között „kifeszített”, állandó lelkiismeret-furdalással sújtott Mariának az egyetlen kiútnak az bizonyul, hogy felkínálja életét Istennek.

Deszekuralizálódó világunkban egyre inkább úgy tűnik, hogy a vallás lassan visszaszerzi a tudományosság fejlődésével és a humanista ateizmus terjedésével némileg megcsappant befolyását és jelentőségét társadalmi téren. A térnyerés azonban felelősséget is von maga után. Eredendő bűnünk abból ered, hogy ettünk a jó és rossz tudásának fájáról, félő azonban, hogy még ma sem tudunk igazából különbséget tenni jó és rossz között – legfeljebb megjátsszuk azt.